A honismeretkutatás, a helytörténetírás, a néprajz, illetve az erre alapozott, s ebből a törekvésből fakadó kiadványok virágkorát éljük napjainkban. Mintegy válaszul az ezt megelőző, közel fél évszázadnyi időszakra, amelyben az államhatalom tiltása, cenzúrája szinte megbénította a hon- és szülőföld szeretetet tápláló szakirodalom születését. Eközben olyan települések, s régiók, amelyek képesek lettek volna egy-egy kötetet összeállítani, megíratni, alig észrevehető műhelyeket teremtettek.
Utóbb azonban kialakult a település-monográfiák arculata. Bűvös szó a monográfia, amely nem mindig és mindenütt jelentette ugyanazt. Noha kétségtelen, hogy egy-egy kötet vaskossága és tartalma révén ígéret is, riasztás is egyben. Ez mindig attól függött, hogy kit, milyen társadalmi csoportot, réteget céloztak meg a szerzők, illetve a szerkesztők. Tíz éve hangzott el egy tokaji konferencián egy jeles történész megfogalmazása, hogy a többszerzős település-monográfiák kora lejárt. Hozzá kell tennünk, hogy ekkorra már megszülettek az e munkálatokban, törekvésekben élen járó várostörténetek (Debrecen, Szeged stb.), kiváltképp az egykori „nagy hajdúvárosok” történetének ilyetén közreadásai (Hajdúhadház, Hajdúdorog, Hajdúnánás, Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Polgár, Vámospércs.) Eközben számos variáns körül kristályosodtak ki a vélemények s az igények. Mindegyik forma mellett és ellen érvek szólnak. Véleményem szerint talán a lexikonszerű szócikkeket felvonultató forma a legkezelhetőbb. Ez azonban csak olyan települések (mint pl. Sátoraljaújhely) esetében célravezető, ahol több száz szócikkben igazán tartalmas és gazdag múlt tárulhat elénk. Ezzel szemben az olvasmányosság iránti igény hívta életre a lazább szerkezetű, a történelmi eseményeket folyamatában megragadó, de színes részleteket is felvonultató „olvasókönyveket”, „falukönyveket”, „krónikákat”. Ezek, változatos tartalmukkal, kielégítik a szélesebb körű érdeklődők igényeit is.
A honismereti kiadványok egyik sajátos műfajaként ismerkedhetünk meg a Laki-Lukács László és Varga Gábor által Maradjon örök emlékezetben címmel összeállított kötettel. A kiadói szándékról eképpen vall Lak község polgármestere, Berzeviczi Zsolt: „Legyen e könyv emlék, egyben a jobb jövőbe vetett hitünk jelképe is, adjon mindannyiunknak erőt, kitartást ahhoz, hogy építhessünk egy szebb holnapot.”
A kiadvány kilenc fejezetében, mint oly sok magyar falu esetében, egy méltatlanul elfeledett, pusztulásra ítélt település közeli és távoli múltja bontakozik ki. Az egységes szerkezetű, tematikus részek (A laki temetőkert, A kendermagtól a hímes szőttesig, Áldott legyen emlékük: tanítók, papok) mellett másutt néprajzi adatokat találhatunk, ismét máshol költemények, színes történetek vonulnak fel. Legszívesebben innen venném a mű jellemzéseként, hogy „színes szőttes” e kötet, mégpedig Lak régi népéletének színes szőttese. Megragadóak az etnográfiai leírások, noha kétségtelen, hogy a néprajzi jellemzések a leglátványosabb, legimponálóbb szeletei a népéletnek. Ilyenek a kenderfeldolgozás, az emberi élet fordulópontjai (születés, lakodalom, temetés), az esztendő néprajza, az ún. sátoros ünnepek szokásvilága stb. De olyan adalékokra is bukkanhatunk, mint a sírfeliratok vagy a locsolóversek.
E kis kötet kétségtelenül átmenti a feledés világából az emlékezet számára mindazt, amit egy-egy kutató saját szakterületén fontosnak tartott a megörökítésre, nem egyszer olyan adatszilánkokat felszínre hozva, amelyek igazi csemegének számítanak. Ugyanakkor számomra zavaróan hatnak a településhez kötődő költők-írók művészi alkotásai, versei, mert így túl eklektikussá válik az egyébként sok munkával összeállított kötet. Felfogható persze mindez lokálpatrióták vallomásaként is a szülőfaluról, s ez az igazán méltánylandó gesztus nincs messze a kitűzött céltól. Egy kötetnyi vallomás tehát, melyet jól válogatott, kiváló minőségű archív fotó illusztrál.
(Laki-Lukács László – Varga Gábor: Maradjon örök emlékezetben, Lak, 2004)
Szerkesztőbizottságunk új tagja bemutatkozik
Tuba Zoltán 1951. május 16-án született Sátoraljaújhelyben. Az MTA doktora, a gödöllői Szent István Egyetem Növénytani és Növényélettani Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, a Biológiai Doktori Iskola vezetője. Általános és középiskolai tanulmányait Sárospatakon végezte. Oklevelét és egyetemi doktorátusát a JATE Természettudományi Karán szerezte. Pályája az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetében indult. A jelenlegi munkahelyén 1985-től dolgozik, előbb egyetemi docens, 1989-től osztályvezető, 1992-től egyetemi tanár, 1997-től tanszékvezető és a “Növényökológia” MTA tanszéki kutatócsoport vezetője. Vendégprofesszorként tanított többek között budapesti Közép-Európai Egyetemen, a komáromi Selye János Kollégiumban, továbbá a karlsruhei, az edingburgh-i és az exeteri egyetemeken. Tudományterülete a növényöko/fizio/lógia és botanika. Szakmai érdeklődését sárospataki diákévei alatt Egey Antal gimnáziumi tanár, természettudományi polihisztor és botanikus keltette fel. Ennek eredményeként évtizedek óta kutatja a Zempléni-hegység és a Bodrogköz növényzetét. EU tudományos pályázatokon elnyert támogatásokból 1993-ban létrehozta és jelenleg is működteti a Global Change and Terrestrial Ecosystemsvilágprogram projectjeként nyilvántartott Gödöllői Kísérletes Növényökológiai Kutatóállomást. Közel kétszáz tudományos közlemény és egy szabadalom szerzője. Tudományos közéleti tevékenységet fejt ki többek között az MTA Ökológiai Bizottsága és az MTA Növényélettani Bizottsága tagjaként. A Botanikai Közlemények, az Acta Botanica Hungarica és más külföldi szakmai periodikák szerkesztőbizottsági tagja. Tudományos munkásságáért 1981-ben elnyerte az MTA Ifjúsági Díját, 1992-ben Akadémiai Díjat kapott. A Zempléni Múzsa szerkesztőbizottságának új tagjaként a természettudományi jellegű írások megjelenését fogja segíteni.