Jubileumi kötettel ünnepli – olvasóival, tisztelőivel együtt – ötvenötödik születésnapját a kiváló költő, a Bükkalján élő, Mezőkövesden lakó Cseh Károly. S ebben a legújabb verseskönyvben – amelyet, mint a korábbiakat is annyi alkalommal, Koscsó László illusztrált míves grafikákkal, érzékeny és finom vonású rajzokkal – a megélt évekkel egyező számú lírai mű foglaltatik. Olyan versek sora, amelyek híven tükrözik jeles alkotójuk elismerten megragadó poétikus világát: a természet, a lélek és a lét érzékelésének magkapó hangulatszépségét, sajátosan és igézetesen rezdülékeny kifinomultságát, varázsos légkörűvé párolt szemléletességét. Éterivé és rejtelmesen szakrálissá légiesített „fénytisztások” „kétszerelmes” költészete ez, „csupa lebegés, ragyogás, kiérlelt színszimbolika, égi, földi tükrözés”, „édeni és aranyló” tüneményszerűséggel, ahogyan Cs. Varga István is méltatta. Szuverén látásmód és összetéveszthetetlenül sugallatos egyéni hang közvetíti – szinte delejező hatással – az impresszív életképekben (a testi, lelki, közösségi, tájhazai, metafizikai élményvillanásokban) utolérhető egzisztenciális áhítat derűvel, bájjal, kellemmel, merengő elégiával átitatott atmoszféráját. Amelyben minden illanó helyzetrajz, a legapróbb leírásrészlet is valami sugárzó létáramlás szelíden-átvalósultan borzongató részesévé, emanációjává avatódik vagy szentesül S ez az érzelmi és spirituális nyitottság fedi fel szuggesztív önmagát a most jelképes számmal csokorba szedett költemények tágas horizontjában is.
A Gesztenyék ideje címadó kifejezés nemcsak a nyár és az ősz közötti röpke átmenetet idézi, hanem, természetes jelképiséggel, a pillanatnyi életidőt is; (élet)korjelző tehát egyben. Megsejtetve, megjelenítve ugyanakkor a kinti és a benti közötti egylényegűséget. S ez a hasonlóságokon alapuló egyensúly a kötet egész menetére is jellemző. Napfordulótól napfordulóig ível és hanyatlik, de irányt is mutat: nyáriból télibe hajlik, s többnyire a mérlegidőt, a hulló gesztenyék idejét láttatja, s őszies jelzéseit hallatja. Időben és térben egyaránt kitágul a versek kerete, a kozmikussá végtelenedő háttérsugárzás felerősödik, s mágikus, mitikus jelentéstöbbletet kap vissza-visszatérő szimbolikus képzetekben és motívumokban. A templom és a csillagábrás mágussüveg archaikus összefüggésrendbe szervesül („az alig derengő / templomtorony / mágussüvegére / csillag-, nap-, s holdjeleket rajzol a hó”), a harang lengése és visszhangja a verssor-ismétlés és az ideiglenesség érzetét keltő szórendcsere megejtő költőisége által ősi misztériumok titkaival telítődik („itthon vagy már csak / sóhaja / udvarnak kertnek sírkertnek is / mikor a harangszót halkan / ki-belélegzi mindük // mikor a harangszót / halkan ki-belélegzi mindük / udvarnak kertnek sírkertnek / sóhaja / vagy itthon is már csak”). Meghittség és filozofikum, bensőség és misztikum, szívmeleg otthonosság és talányos, transzcendens elvonatkoztatás szétválaszthatatlanul és szételemezhetetlenül hatja át egymást.
Évszakok járását követve épül ez a könyv, de még a ciklusokon belül is; ezért is tűnik fel úgy, mintha az előzőekkel – a Bibliás földdel és a Toronyiránttal – együtt valóságos táj- és szülőhazai triptichont alkotna. Olyan poétai hármasoltárt, amelyben emlék és emlékezés, számadás és számvetés, mélység és magasság, időiség és időtlenség szorosan egymásba fonódik.
De a korábbi kötetekhez képest most változás is észlelhető. Megsűrűsödtek a kötöttebb formájú, de kötöttségükben, metrumaik kimértségében is változatos költemények. Mintha a még inkább érvényesülő fegyelem aranypántja fogná egybe a sorokat, amelyek kristályossá csiszolódnak immár: az időmértékesek éppúgy, mint a vizuális benyomásokat rögzítő képversesek, a klasszicizáló méltóságúak vagy a keleties árnyalatokkal teljes, gyöngylő formákat cizellálók a haikuktól a tankákig. Érzik rajtuk, hogy hosszú érlelődés során deleltek-teleltek ki; nap- vagy hófény süt belőlük, áthevítve a mondandót. Lépten-nyomon megérint bennük a színek sugárzása (az arany, az ezüst, a fehér, a kék, a lila, a zöld, a barna-piros, a sárga, a narancs, a rózsa, az ibolya, az azúr és a többi színvarázsa), s így nem csupán nyelvi erejükben, hanem a kolorit életszerű bőségében és elementaritásában is lenyűgözővé válnak. A „képvillantó költő” egész költészetét „a természetközeli mágia lengi be” – írta erről Erdődi Gábor. Az egyfelől pontos és realista jellegű, másfelől képzeleti, látomásos képiség által pedig nemcsak érintés-, hanem illetésközelivé is kezesül a világ. Meg a sajátságos képtársításokkal, asszociációkkal összekapcsolt eredeti és egyedi szóalkotások, a gyakori igésítő szóképzések folytán; „kékell” az este, „morzsáll fejünkre a zúzmara”, „dárdáll a vágy”, „sárgáll” a sütőtök szelete; és „szivárványló” a friss harmat, „tintálló” a kút mélye, „illong” vagy „holdalló” a hó, „bronzló” a nap. Az árnyalatok, a nüanszok és a leheletnyi modulációk itt is kulcsszerephez jutnak: a nyelvbe simuló szemlélet harmóniájában, a szókapcsolatok összhangzatában semmi nem tüskésedik erőszakolttá. Így formál és „reformál” költőien a lírikus – radikális újítás helyett. A mozgósított metaforák, szóképek életessége és elevensége ettől nem kevesbedik, lüktető jelenlétük izgalmassá fokozza a rejtetten is bűverejű jelentéstartalmakat. Belső és felső fényekkel töltekeznek az eleve szakrális holdudvarú színhelyek és térségek, a templom vagy a temető és környéke, de a táj többi része is valamiképpen megszentelődik, transzcendentális dimenziókba emelkedik. „Udvarról és kertből felhabzó fáink / kúsznak égre”; „Földön is égé, égen is földé: / tudja kötődését / temető közepén / sárgálló kápolna / keresztje hegyén / lebegőn / az ezüstös ökörnyál / míg idelent / a halottak / szentjánosbogarával / virraszt / az odaáti örök nyár”. Az érzékfölötti ott rejtezik a rögben és a vízben, a fűben és a lombban, s ettől a köznapok is ünnepbe fordulnak és átvalósulnak: „tanújelekké”, krisztusi aurától érintett „hierophaniává” válnak: „Felpárállik éjjel a régi szekérút, / s mintha annyi szagos hold sorjázna végig: / alján vadkörtefa s kökénygally fehérlik. // Tavasz csordultával jár erre valaki, / barangol fel-le a keréknyomok ráncán, / tanújelnek hagy a bíborpalástból itt, / szerte a bokrokon egy csipkebogyónyit, // s mutatóba töviskoronája körül / galagonyavirág-ágból kettőt, hármat. / S nem támad forgószél nyomán, míg járkálgat”. Év- és napszakoknak már a verscímekben is megjelölt rendje emberi és kozmikus jelentőségű jeles napok, ünnepkörök ciklikus tagolása szerint igazodik valami magasabb rendű, törvényadó mindenségelvhez. Nem véletlen annyi ünnepi pillanat felidézése és felmutatása, annyi vers az adventi, karácsonyi, újévi, nagypénteki, húsvéti, pünkösdi várakozásokról és beteljesülésekről, reményekről és röptető csodákról. A portányi, röghöz kötött történelem mikrovilágában is mindig ott bujkál az egyetemesítő jelentés- és érzelemtöbblet – a soros szimbólumok távlataiban vagy a zsoltáros utalások hanghordozásában. A keserű tónusokban is; amikor például a roskadozó kémény gömbjében a katasztrófát, a falu kihalását jelző nap és hold együttállása vetül elénk („Harangját még nem felejti a dél el, / megkondítja most is, megszokottan, késve, / züllő kert zöldje hasal a sövényre, / ribiszke rebben pilledt-rőt szemével – / már csak történésük a történelem. / Hőség játszik-e vagy jelenés velem?; / nap és hold együtt – az üres szomszéd ház / kéménytetején porló kőgömb méláz”). És a mulandóság természetét és melankóliáját az ökörnyálak idején keresztül megérzékítő, a lélek titokzatos „fénybe tűntét” sejtető, egymásba lebegő sorokban is („Olyan észrevétlen és könnyű / lehet a lélek fénybe tűnte, / ahogy délszaki leheletű / délben muzsikát csobogó strand / hangszóró-csokra ereszt szélnek / egy-egy tusázó ökörnyálat”).
A kifejezés tömörsége és törékenysége, a csipkefinomságúvá rétegzett szófűzések bensőségessége: a vallomásosság hitelét növeli. De nem hiányoznak ebből a vallomásos intimitásból a játékossá, groteszkké pördülő mozzanatok sem, s ezek a kevert hangnemű darabok egész ciklussá szerveződnek. Konkrét helyhez és időhöz feszesen kötődő aktualitások, korjelenségek is előbukkannak itt, különös szemléleti prizmák fénytörésébe állítva, afféle útirajzos, krónikás vagy mitikus-apokaliptikus parafrázisokban, tűnődő-borongós látleletekben. Március 15. fájdalmasan pusztán a hetvennegyedik nappá fokozódik le (amikor „Fehérben böjtöl hosszan a zöld, / csak a tetők cserepe pirul”, s „Kokárdánk is / összemegy, és nyűtt ronggyá fakul”), s „az utolsó krónikalapok” (Dsidára, Kányádira is rájátszó) látomása szerint pedig ”Éjfélkor a várótermek / plexifalai közt / romlott mézszínű fények / csorognak / utasokra / örökös készenlétben / virrasztó bőröndökre / legyek röpte fon glóriát / a fejek fölé / egymást fedő óramutatókká / merevednek / a malmozó ujjak/mozdulni fáradtak / világkésésben lesz / holnap is / minden járat”. Hely- és szívközelségben fénylenek Cseh Károly szavai. A lírai vers ősi jogát képviselik – kikövetelve az alkotás mindenkori létformáját: a mondhatóságot.
Az előző könyvekben a versek száma mindig osztható volt hárommal. Ez a költői számmisztika most átvált a tízes rendszerbe – a költő éveinek számához igazodva. Így sorakoznak összegző érvénnyel a versek ebben az ünnepi, ünneplő könyvben. Hasonlatosan ahhoz, mint amikor két kéz öt-öt ujja imára kulcsolódik – „Gesztenyék idején”.
(Cseh Károly: Ötvenöt vers – az ötvenötödikre, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007)