Kozma Tamás nevelésszociológus, az MTA doktora, az egykori Oktatáskutató Intézet főigazgatója, a Debreceni Egyetem volt tanszékvezetője és doktori iskola alapítója, ma professzor emeritusa, a hazai neveléstudomány megkerülhetetlen személyisége. Kutatói eredményeit, intenzív publikációs tevékenységét, tudományszervezési és iskolateremtő munkásságát tekintve a tévedés kockázata nélkül állítható, hogy a hazai pedagógia tudománytörténetében a 20. század egyik meghatározó alakja. A közelmúltban eddigi műfajaitól merőben eltérő alkotásra vállalkozott: Erdei séta című önéletrajza személyiségének (mások által) eddig nem ismert oldalát villantja fel.
Az önéletrajzok korát éljük. A politikai rendszerváltozás óta nemcsak megsokszorozódtak a memoárok, de a szerzői körük is jelentősen kibővült. A 60-as, 70-es, 80-as években kiadott emlékiratok elsősorban kortárs politikusok életútjait kísérték végig, nyilvánvalóan apologetikus célzattal: a szocialista rendszer történelmi szükségszerűségének és a Kádár-rendszer haladó jellegének alátámasztására. A 80-as évek végén a rendszerváltozás szele felszabadította a fiókok mélyén rejlő, s a (belső) cenzúra miatt addig meg nem írt, vagy kiadatlan kéziratokat. Érthetően sok volt köztük az ötvenes évekről szóló, különösen az 1956-os érintettségű szerző és téma, de megjelentek teljes életpályát bemutató művek is. A zsilip a 90-es évektől végleg kinyílt. Most már nemcsak a rendszerváltozás előtti politikai és gazdasági vezetők (újabb) művei jelentek meg, hanem a rendszerváltó évek, sőt az 1990 utáni események is a memoárírók látóterébe kerültek.
A tudomány legmagasabb rangú művelőinek körében ez a dokumentációs forma nem volt jellemző. Üdítő kivételnek számított Mátrai László kötete (Műhelyeim története. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982), amely nem önéletrajz a fogalom klasszikus értelmében; benne esszé-jellegű, művelődés- és tudománytörténeti összefüggéseket taglaló részek egyaránt megtalálhatók. A tudósok tollából származó memoárok kiadása a 90-es évektől indult meg. Kulcsár Kálmán keretként még aktuálpolitikai eseményeket használt, s ebbe illesztette – egyfajta flashback technikával – életútjának egyes fejezeteit (Két világ között. Rendszerváltás Magyarországon 1988–1990. Akadémiai Kiadó, 1994). Berend T. Iván szerkezetileg letisztultabb, lineáris visszatekintésre vállalkozott, ám elemzéseiből olykor előtűnik a rendszerváltozás közben/miatt/után megsértett kutató önigazoló attitűdje (A történelem – ahogyan megéltem. Kulturtrade Kiadó, 1997). Heller Ágnes (Bicikliző majom. Múlt és Jövő Könyvek, 1998), illetve Kornai János (A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Osiris Kiadó, 2005) emlékiratai az előbbieknél komplexebbek és tanulságosabbak, személyes fejlődés- és szakmatörténetek, nem kevés életbölcsességgel, rendszerkritikával és objektivitásra történő igyekezettel. Huszár Tibor memoárja (Metszetek nyolc évtized magántörténelméből. Corvina Kiadó, 2010) igen informatív, de minduntalan azt az érzést kelti, mintha egyfajta publikációs „melléktermékként” készült volna, azzal, hogy szerzője ezúttal saját pályáját tekintette kutatási témának.
Kozma Tamás munkája minden általam ismert felfogású memoártól eltér. Szerkezetileg időrendben halad, s a teljesség igényével fogja át szerzője életútját. Az események interpretációja szubjektív, de tárgyszerű, a kötet ívét korabeli dokumentumok, átvett szövegrészletek nem törik meg. Fényképeket sem találunk: a szándék azt jelzi, hogy a történések átéléséhez az olvasónak kizárólag saját ismereteire, illetve képzelőerejére kell hagyatkoznia. Ugyanakkor semmi nem marad homályban: a kötetben – a szerzőhöz legközelebb álló, csak monogrammal jelzett, egymást követő két társán kívül – mindenki teljes névvel szerepel.
Az életút fordulópontjai egyben a fejezetváltások dátumai nyolc évszám, hét fejezet: A háborútól a kitelepítésig (1939–1951), Kunszentmártontól Kolozsvárig(1951–1962), Pedagógus pályám (1962–1969), Kutató leszek (1969–1981), Az Oktatáskutató (1981–1990), Rendszerváltozás és utána (1990–2001), Egyetemi évek (2001–2009). Az egyes fejezetek terjedelme nagyjából azonos (35, 37, 40, 42, 42, 50, 42 oldal), ez a mondanivaló célzatos tagolására utal. A címek alapján látszik, hogy az egyes életszakaszok megragadásában kronológiai, szervezeti és életpálya-vezetési elemek egyaránt fellelhetők. Az utolsó fejezet címe félrevezetően tudatos: nyilván nem egyetemi tanulmányokra, hanem tanításra utal, de merjük észrevenni a „jó pap is holtig tanul” analógiát – tudva, hogy Kozma Tamás evangélikus teológiára (is) járt.
A kötet a szülői, felmenői háttér bemutatásával indul – a családi kapcsolatok (anyai és apai ág) leírásának plasztikussága és érzelmi mélysége Szabó Magda regényeinek fogalmazásmódját idézi. A részben fővárosi, részben erdélyi eredetű, vagyonos polgári háttér, az unitárius egyházban betöltött tisztségek, a jeles közéleti személyiségeket is magában foglaló környezet meghatározta az ifjú Kozma Tamás indulását. Tanítóképző, teológia, bölcsészkar, aspirantúra – a különböző iskolák és intézménytípusok tapasztalatai a későbbi szociológusi érdeklődés csíráit rejtették.
A pedagógusi, majd a kutatói pálya indulását a kádári konszolidáció alulnézetből elemzett perspektívái keretezték. Az „egyéni stratégia” kidolgozása bevált. A szerző jó érzékkel lép át a tudományos közéleti életképleírásba, a Köznevelésszerkesztőségének a korszakra jellemző értelmiségi társasági zsongása máshol is pontosan így működött (gondoljunk a Kőrösi József-féle Valóságra vagy a Feuer Mária-féle Muzsikára). Az oktatás és a kultúra hivatásos művelői a hetvenes évektől egyre nagyobb teret kaptak, a Pozsgay-féle kultusztárca erőteljesen támaszkodott az értelmiségre. Az erőviszonyokat ettől függetlenül Aczél György alakította, szinte groteszk a leírás, amikor Aczél a reszkető Polinszky Károly oktatási miniszter parlamenti beszédét javítja: „marhaság, marhaság”. De Kozmánál is jelen van a „vezetői válság”, mint a hetvenes évek magyar valóságának akár öngyilkosságig hajtó szindrómája – elegendő csak Nagy Miklós művelődésügyi miniszter és Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes halálára utalnunk, amelyek hátterében nagyon is társadalmi okok álltak: a végletekig fokozott teljesítménykényszer.
A kádárizmus kiszámítható korlátaihoz képest a rendszerváltó évek valamiféle szürrealista kavalkád képét mutatják, s hogy ezt nem csupán Kozma Tamás látta így, arra jó példa Beke Kata könyve (Jézusmária, győztünk! Belvárosi Könyvkiadó, 1993). Az intézményrendszer szükségszerű megrendülése szinte kínálta a pályamódosítást az oktatói karrier felé. A szándék Szeged és Debrecen szorításában érlelődött továbblépéssé. Az előbbi várost Kozma erőltette – bölcsész diplomáját itt szerezte –, az utóbbit a debreceniek. A szegediek „mind segítőkészek voltak (…), kivéve a rektort. Meg az egyetemet.” – fogalmaz a szerző a rá jellemző iróniával. A zárkózottságot mutató cívis város azonban, a szakmai értékek és érdekek mentén, ezúttal is sikerrel tudott élni a minősített külső erő bevonásával.
Az életút nyomon követésén túl a kötetben kiváló szociológusi/szociográfiai megközelítések és megfigyelések érvényesülnek. Ilyen például a háború utáni budai és pesti építkezések különbsége – a bombázások következményeként, a kitelepítések leírása, az „iskolaszag” fogalma, amely később Kozma által vált tudományos szakkifejezéssé, a módszertani képzés dicsérete. A Magyarország felfedezése sorozat legjobb darabjait idéző leírások a kocsordi legáció, a szegedi egyetemi levelező képzés, és a mai olvasónak elképzelhetetlen korabeli lakásmizéria nyomon követése, benne a társasház építés, mint esettanulmány. S emellett néhány külföldi „kis színes”: svéd modell, az indiai úti beszámoló, az amerikai tapasztalatok.
Kozma Tamás mikrotörténelme olvasmányos, jellemrajzai szinte fényképszerűek. Néhol krimiszerűen fordulatos, néhol prózát ad lírába csomagolva. Tájleírásai olyanok, mint a leggördülékenyebb íróknál: Dérynél, Németh Lászlónál. A magánéleti részek szinte önálló novellák (pl. Szerelem, A negyvenhatodik év). A kötet meghatározó eleme az önirónia, a mondatokban/mondatok végén elhelyezett zárójeles kiszólások/betoldások mindig helyrebillentik a múlt-jelen viszonyt. Pl. Kunszentmárton „főúton feküdt, a 44-es mellett, amely Kecskemétről Békéscsabán és Gyulán keresztül Nagylakra visz; akkor nem vitt.” Vagy: „Festői kép fogadta azt, aki Szarvasra érkezett (…). Akkor azonban még nem sokan érkeztek Szarvasra.” Az iróniává transzformált panaszok ellenére a kötetben nincs semmi önsajnálat vagy szentimentalizmus, mindig az élet (vagy az isten) törvényei érvényesülnek. S hogy miért éppen Erdei séta? Az utolsó oldalra ez is világossá válik, de hogy véletlenek nincsenek, azt jól bizonyítja a szerzőről szóló szócikk: „hobbi: természetjárás” (MTI Ki kicsoda 2009. Kortársaink életrajzi lexikona. Főszerk.: Hermann Péter. MTI, 2008. 628. o.)
„Az emlékiratíró (vagy memoárszerző) a kor tanúja, a vallomástevő önmaga szellemi-lelki fejlődéséé, az önéletrajz szerzője pedig mindkettőé, valahol az előbbi kettő között. Az emlékirat a tiszta objektivitásnak, a vallomás a tiszta szubjektivitásnak ad elsősorban (de egyáltalában nem kizárólag) otthont; míg az önéletrajz (természetesen könyvnyi terjedelem esetén) e kettő arányos, harmonikus egységét teremti meg.” (Éles Csaba: A megélt és megírt múlt. Emlékiratok, önéletrajzok, vallomások. Napút-füzetek 2. Napkút Kiadó, é. n. 1. o.) A pontos meghatározás minden tekintetben igaz Kozma Tamás önéletrajzára. Szerkezet, műfaj és tartalom harmóniája teszi az olvasó számára felejthetetlen élménnyé.
(Kozma Tamás: Erdei séta. Önéletrajz. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2011. ISBN 978-963-287-048-9)