Száz éve született Makkai László
Makkai László történész életútja sok szálon kapcsolódott Sárospatakhoz. Az 1914. július 10-én született professzor, akadémikus zempléni kötődése úgyszólván családi indíttatású, hiszen édesapja, Makkai Sándor erdélyi református püspök, a híres író – aki utóbb egyetemi professzori pályáját Magyarországon teljesítette ki – rövid ideig a sárospataki teológián is tanított. Kapcsolata eredményeként fiát, Lászlót, néhány évig szintén a pataki kollégiumba járatta. Makkai László későbbi tanulmányai már Kolozsvárhoz, illetve Budapesthez kötődtek, de 1950-ben az ifjú történészt a pataki teológia meghívta az egyháztörténeti tanszékére az akkor nyugalomba vonult Marton János professzor helyére. Makkai az 1950–51-es tanévben tanított egyháztörténetet Sárospatakon, az akkori hallgatók visszaemlékezése szerint nagy érdeklődés övezte minden óráját. Új szempontból közelített a tárgyhoz, előadása érdekfeszítő, lenyűgöző volt, friss szellemiséget képviselt a teológia tanári karában. Sajnos működése csak a tanév végéig tartott, hiszen 1951-ben a Teológiai Akadémiát az állam bezáratta.
Makkai László a 70-es évek végén bekapcsolódott a sárospataki iskolatörténeti kutatások összegzését célzó kollégiumtörténeti kiadvány szerkesztőségébe. A pataki kollégium 450. évfordulójára 1981-ben jelent meg a Sárospataki Református Kollégium című tanulmánykötet, amelyben ő írta meg az 1531-es alapítástól a Rákóczi szabadságharc kezdetéig terjedő korszakot, azaz másfél évszázad történetét. Ezek után szinte természetes, hogy az 1986-ban megalakult Magyar Comenius Társaságban vezető szerepet vállalt, és a választmány tagja lett.
Makkai László nagy formátumú történész volt, aki a klasszikus polgári történetírás talaján nevelkedett, ugyanakkor felhasználta munkáiban a történetírás új, 20. századi irányzatait és ezek eredményeit. Kiváló forrásfeltáró és a forráskritikai érzékkel bírt. Ezt kiegészítette a szintetizáló és leíró készség, amely lehetővé tette, hogy a feltárt és elemzett forrásokból helytálló következtetéseket vonjon le, s ezek között az összefüggéseket is megtalálja. Mindezeken túl rendszerező elmével rendelkezett, amelynek révén a történelem eseményeit és tanulságait nem csupán önmagukban tudta értelmezni, hanem képes volt azokat elméletileg rendszerezve, az emberi történelem fejlődésvonalába állítva ábrázolni. Munkássága rendkívül szerteágazó. Az általa kutatott témák jegyzékét csoportosítva öt fő kutatási területet különböztethetünk meg, öt olyan területet, amely más történészeknek önmagukban is dicsőségükre válnának. Ezek a következők: Erdély története, a középkori Magyarország és Közép-Európa története, technikatörténet és gazdaságtörténet, egyháztörténet, művelődéstörténet. Nézzük ezeket részletesebben!
Makkai László Erdély történetével – családi kötődése és származása miatt is – már fiatal korában behatóan foglalkozott. Erdély történetéről szóló kismonográfiáját 1944-ben, 31 éves korában publikálta. A munkásságát betetőző nagymonográfia megfelelő részeinek megírása ugyancsak az ő nevéhez köthető. A magyar történettudományban mérföldkőnek számít a háromkötetes Erdély története című kiadvány megjelenése, amely a 80-as évek első felének világszenzációjává vált. A Köpeczi Béla által főszerkesztett kötet az akkori vélemények szerint nem jelenhetett volna meg, ha a főszerkesztő éppen nem művelődési miniszter Magyarországon. Ezzel sikerült azt a kultúrpolitikai nyomást elhárítani, amely kifejezetten a román politikai körök részéről áramlott Magyarországra a kötet megjelentetésének leállítása érdekében. Nos, az Erdély története kötet 1526-ig terjedő fejezeteit Makkai László írta, tehát a Mohácsig terjedő klasszikus középkori szakasz az ő nevéhez köthető.
Nekem egyetemi hallgatóként nagy élményem volt 1987 októberében az a debreceni konferencia, amelyet az Erdély története című kötetről rendeztek, s ahol a szerkesztők és szerzők mellett számos hozzászóló és kutató elmondhatta véleményét. Élénken él az emlékezetemben a rendkívül fürgén mozgó Makkai László professzor, aki a hozzá intézett kérdésekre válaszolva rendszeresen föl-fölszaladt a pulpitusra és az aprólékos kérdéseket boncolgató hozzászólásokra is kapásból válaszolt, bámulatos forrásismerettel, hihetetlen memóriával, s az adatokat úgy kezelve, hogy a hozzászólók számára egyértelművé vált, hogy e témakörnek, e történeti korszaknak Magyarországon akkor nem volt nála jobb ismerője. Így talán nem meglepő, hogy amikor 1985-ben Makkai László végre elnyerte méltó elismerését, és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, székfoglaló előadásában Erdély X. századi politikatörténetének bemutatását választotta, mintegy kifejezve ezzel azokat a gyökereket, amelyeket történészi pályájának kezdetén magáénak vallott.
A másik fő és átfogó témakör Makkai László munkásságában a középkori Magyarország és a középkori Európa története. Ebben a kérdésben ugyancsak a 60-as évek közepétől jelentetett meg fontos publikációkat, s ehhez tudnunk kell, hogy Makkai professzor 1946 után már Budapesten dolgozott, s az akadémia Történettudományi Intézetének haláláig tudományos kutatója volt. A középkori egyetemes történet iránti érdeklődését jelzi, hogy e területen szerkesztőként is komoly munkát végzett, 1964-től húsz éven át szerkesztette a Világtörténet című folyóiratot. Melyek e kutatási terület legfőbb eredményei? Mindenekelőtt forrásközlések. 1960-ban jelent meg az általa válogatott Árpád-kori és Anjou-kori levelek című kötet és 1968-ban a középkor történetéről összefoglaló kismonográfiát is publikált. 1976-ban jelentette meg a Feudalizmus és eredeti jellegzetességeik Európában című tanulmányát a Történelmi Szemlében, mely fontos elméleti rendszerező műnek számított. A középkori Magyarország történetével kapcsolatos érdeklődését jelzi, hogy kandidátusi értekezését még 1955-ben kuruc-kori témából írta, jóllehet később a Rákóczi szabadságharc története nem tartozott kifejezett kutatási területei közé. Egyetemi hallgatók nemzedékei nőttek fel a Hankiss Elemérrel közösen írt Anglia az újkor küszöbén című munkáján, amely 1965-ben látott napvilágot. Ez a népszerű stílusban, ugyanakkor tudományos alapossággal megírt összefoglaló mű példaértékű nemcsak tudományos eredményei, hanem közérthetősége és szinte tankönyvként való használhatósága miatt. És hát e kutatási területhez tartozik Makkai László közreműködése a tízkötetes Magyarország története című monográfiasorozat 1526 és 1686 közötti időszakot felölelő kötetében. Ebben ő volt a szerzője a Bocskai felkelésről, a 30 éves háborúról és a teljes XVII. századi művelődéstörténetről szóló fejezeteknek.
Kutatási területének harmadik nagy fejezetét a technikatörténettel és a gazdaságtörténettel kapcsolatos kutatásai jelentik. E téren nemzetközi elismertségre tett szert, hiszen a középkor technikatörténetével rajta kívül nemcsak Magyarországon, de Európában is igen kevesen foglalkoztak. Ami a gazdaságtörténeti kutatásokat illeti, forrásértékű és a magyar történettudományban példaszerű az 1954-ben megjelent munkája: I. Rákóczi György birtokának gazdasági iratai. Ezt, az azóta minden Rákóczi-korszakkal kapcsolatos tanulmányban és monográfiában idézett forrásgyűjteményt, Makkai László rendezte sajtó alá, példát mutatva ezzel a forrásközlés korszerű elveinek. A középkori technikai fejlődésről tudományos munkássága során rendszeresen publikált, és pályájának egy-egy nagyobb állomása ugyancsak e témakörhöz köthető. 1970-ben védte meg nagydoktori értekezését a középkor technikai fejlődéséről szóló értekezésével. S hogy a témához hű maradjon, 1987-ben az MTA rendes tagjává történt megválasztása alkalmából tartott székfoglaló előadásában a malom történetét és szerepét vázolta fel a középkori Európában és Magyarországon.
Az egyháztörténettel fiatal kora óta foglalkozott. Már említettük tanári munkásságát, amely bár rövid ideig tartott, nagy hatású volt Sárospatakon. Húsz évnek kellett eltelnie, míg ismét e szakterületen tevékenykedhetett, 1971-ben ugyanis a Debreceni Református Teológiai Akadémia meghívta az egyháztörténeti tanszék vezetésére, s e tisztét egészen haláláig ellátta. Sőt ezzel párhuzamosan egyházi tisztségeket is viselt, hiszen 1974-ben elnökké választotta őt az Országos Református Gyűjteményi Tanács, és 1977-től a Confessio című folyóirat szerkesztőbizottságának ügyvezető elnöke is ő lett. Debrecenben otthonosan berendezkedett, és nevéhez köthető a Közép-Kelet-Európai Reformáció Történetének Kutatóintézete elnevezésű intézmény megalapítása a kollégium keretein belül, amely bár státusszal rajta kívül eleinte nem rendelkezett, lehetővé tette, hogy a debreceni teológia egyháztörténeti kutatásai az európai tudományosság vérkeringésébe önálló intézeti szinten kapcsolódhassanak be. Ami az egyháztörténeti munkásságának publikációkban megnyilvánuló eredményeit illeti, részt vett, mint említettük a Sárospataki Kollégium történeti monográfia megírásában, ugyanúgy részese volt néhány évvel később a debreceni Református Kollégium történetéről szóló kötet létrehozásában is. Itt az 1660-tól 1703-ig terjedő időszakot írta meg, gyakorlatilag a kollégium felvirágzásának és Rákóczi szabadságharcot megelőző fénykorának időszakát. A történeti párhuzam a pataki kollégiummal nyilvánvaló, Makkai Lászlónak volt összehasonlítási alapja, hiszen a társintézményekre vonatkozó kutatásokban is tevékenyen részt vett. Természetes, hogy egyetemi tanári működése szükségessé tette tankönyv megírását. 1991-ben új kiadásban látott napvilágot a Keresztény egyház története Magyarországon a XVII. századig című egyetemi jegyzete.
Végül, de nem utolsó sorban emlékezzünk meg Makkai professzor művelődéstörténeti munkásságáról. Mint láttuk, rendkívül fogékony volt az elméleti megközelítések és a problémarendszerező, szintetizáló összefoglalások iránt. A történészek emlékezhetnek rá, az egyetemi hallgatók pedig tanultak róla, hogy a 60-as, 70-es években komoly viták folytak a magyar történettudományban a művelődéstörténet módszertani helyéről, elmélettörténeti megközelítéséről. Ezt a vitát 1967-ben Mátrai László kezdte a Századok című folyóiratban, és néhány évre rá neves történészek szóltak hozzá. 1970-ben ugyancsak a Századokban Pamlényi Ervin, Elekes Lajos és R. Várkonyi Ágnes tett közzé ezzel kapcsolatban közleményt. A következő nagy periódus 1974, amikor – most már a Történelmi Szemlében – tovább folyt a vita, amelynek alapját az akkor tervezett tíz kötetes Magyarország története módszertani megalapozása szolgáltatta. 1974-ben szólalt meg a vitában Hanák Péter, Kosáry Domokos és Niederhauser Emil, s ugyanebben az évben Makkai László is közzétette tanulmányát A művelődéstörténet, mint értékrendszerek története címmel. Makkai megközelítése abban tért el a többiekétől, hogy ő nem ideológiai vagy kritikai alapon közelített a tárgy struktúrájához, hanem művelődéstörténeti ténynek tekintett minden olyan értéket, amely a történelem fejlődését előrevitte, illetve amely jellemzője volt a társadalom átalakulásának. A vita végül 1979-ben zárult az összefoglaló és értékelő tanulmányt ugyancsak a Történelmi Szemlében Köpeczi Béla akadémikus jegyezte. Magam egyetemi hallgatóként nemcsak a történelem, hanem a népművelés szakon is rendszeresen kapcsolatba kerültem Makkai László műveivel, s az eddigi felsorolás is bizonyítja, hogy mindez nem volt véletlen: valamennyi területen értékes és maradandó művet alkotott.
Az 1989. december 1-jén elhunyt Makkai László polihisztor történész volt. Rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, amelyek kijelölték helyét az egyetemes történettudomány aranykönyvében. Tudományszervezői munkássága intézményeknek adott életet és új kutatási területek feltárását segítette elő. Egyetemi tanári, pedagógiai működése számtalan tanítvánnyal gazdagította a magyar történettudományt, világi és egyházi vonalon egyaránt sokan vannak, akik neki köszönhetik a tudományos pályán történt elindításukat. Makkai László európai személyiség volt, s egy olyan korban képviselt európai eszméket, amikor a világot hatalmi tömbök és politikai harcok szabdalták fel. Életútja Kolozsvártól Budapestig terjedt, de közben átfogta az egész magyar történelmet, így személyiségét büszkén vallhatja magáénak a Kárpát-medence magyarsága. Fontos feladatunk, hogy szellemiségének hatását ne engedjük kihunyni.