Nem ismerhettem személyesen Homoródszentpáli Bathó Jánost; amikor iskolai tanulmányaimat kezdtem, ő már nem volt Sárospatakon. Nekem nem adatott meg, hogy találkozhassam vele; amikor táguló látókörű diák lettem, már határ ékelődött közénk. Engem nem segített a szerencse abban, hogy életében láthassam; amikor H. Bathó János csaknem egy fél évszázaddal ezelőtt Munkácson meghalt, a debreceni egyetemen még a temetésének híre sem jutott el hozzám.
Mégis elmondhatom: első eszmélkedésemtől fogva tudtam róla. A szüleim – afféle becses emlékként – már mint kisgyermeknek mutogatták a kb. 50 éves korában készült fényképét; meg is jegyeztem, „hogy nézett ki”. Markáns, borotvált, szikár, barázdált arca volt; elmélázó-töprengő vonás látszott rajta. Széles, boltozatos homloka értelmet sugárzott, de végigszántották a ráncok. A haját hátra fésülve hordta; kissé őszült és kopaszodott. Szemüveget viselt, de a nézésében megmaradt valami ábrándos és barátságos kifejezés. Hosszú szárú pipát tartott a szájában.
A tanáraim gyakran emlegették. Középtermetű, imbolygó járású embernek állították be. Méltányolták lelki gazdagságát, sziporkázó szellemességét. Elismerték tehetségét és műveltségét. Dicsérték mókás és csipkelődő modorát.
A Magyarság 1934. december 21-i számában Komáromi János, a pataki diákból lett országos hírű író is beszámolt H. Bathó János egyik jellegzetes esetéről. „Egy alkalommal – közölte az újság –, mikor a kollégium nagy embereiről volt szó, Bathó János is beleavatkozott a vitába, halálosan komoly arccal: – A kollégiumnak három igazán híres embere volt eddig, mind a három János, úgymint: Comenius Ámos János, Bathó János és Koch János.
Széles derültség tört ki erre a rögtönzésre. Comenius Ámos János ugyanis – századokkal ezelőtt – a főiskola cseh földön született, európai nevű professzora volt. Koch János pedig alig néhány éve, hogy elhunyt. Egyébként főpedellus volt az iskolában, diáknyelven főpacal.”
- Bathó Jánosról idősebb barátaim is beszéltek. Egybemosódott bennük számos hangversenyélmény. Az instrumentális és vokális zene varázsa. Megannyi kórusparádé nem múló hatása. A közönség ünnepi hangulata. Átszellemülten idézték fel H. Bathó János szuggesztív egyéniségét, karmesteri tekintélyét. Szinte maguk előtt látták és velem is láttatták a dirigens finoman remegő kezét és fekete karmesteri pálcáját. És sohasem mulasztották el felhívni a figyelmem arra, hogy H. Bathó János mennyire adott a külsőségekre: a nyilvános szerepléseken vakított fehér ingmelle, tökéletesen simult testére frakkja.
- Bathó Jánosról azonban nekem a melódiái árulták el a legtöbbet. A természetesen sorjázó hangok. A szívéből fakadt zenei motívumok. A lelkéből lelkedzett nóták. Igen, a nóták. Mert Sárospatakon kora ifjúságomtól körülzsongtak H. Bathó János dalai: a részben fájdalmas-gyöngéd mollban, részben derűs-kemény dúrban fogant énekek. Fülbemászó melódiái szájról szájra jártak; a magyar ember egyéni és történelmi életérzését fejezték ki. Bizonyos dallamai „köztulajdonba” mentek át; úgy hagyományozódtak ránk, mint a népköltészet legbecsesebb termékei.
Előzőleg azt mondtam: első eszmélkedésemtől fogva tudtam H. Bathó Jánosról. Most hozzáteszem: életének és munkásságának a java része azonban csak idők múltán tárult fel előttem. A művésztanár Erdélyben látta meg a napvilágot: az Udvarhely megyei Siklódon született 1872. december 29-én. Tanulmányait Sepsiszentgyörgyön kezdte, Nagyenyeden folytatta és Budapesten fejezte be. (A tanítói alapképzettségét igazoló oklevelet Székelykeresztúron állították ki.) Vargáné Bathó Ilona szerint Nagyszőlősön kapta első állását. Ezután 1901-ig a marosvásárhelyi nagytemplom főkántora volt; egyházi szolgálata mellett éneket tanított a város főgimnáziumában és polgári leányiskolájában. Marosvásárhelyről Sepsiszentgyörgyre került; az ottani tanítóképző őt bízta meg az ének- és zeneórák ellátásával. Ebben a városban történt vele az az eset, amelyet egy interjúban elmondott. „Tanár úr – szólította meg egyszer az igazgatónője –, a lányok az önképzőkörben egy kuruc jelenetet adnak elő, legyen szíves A dobos már dalol kezdetű verset megzenésíteni.
Míg az iskolából hazaértem, már meg is volt a nóta. Nagyon tetszett a növendékeknek és az igazgatónőnek is, felküldtem a dalt Budapestre, ahol Zempléni Árpád volt pataki diák és jeles költő kezébe került, akinek annyira megtetszett, hogy ott rögtön ezt az új szöveget írta rá:
Kesereg a holló, elvesztette párját…
Érdekes, hogy ez a dal és a Novák Sándor pataki tanár által írt Nagymajtényi síkon letörött a zászló egy és ugyanazon időben, 1903-ban született meg, az egyik Sárospatakon, a másik Sepsiszentgyörgyön. A dalok értékét az is bizonyítja, hogy egy ungvári hangverseny alkalmával Eötvös Károly a vajda Káldi és Thaly gyűjtésének gondolta.” (Sárospatak, 1935. december 25.)
- Bathó János sepsiszentgyörgyi oktató-nevelő tevékenységét hagyta abba az emelkedést és rangot jelentő sárospataki tanári állás kedvéért. Itt 1904. szeptember 1-jén állt munkába; a református kollégium ének- és zenetanára lett. Rengeteg dolga akadt. Tanította a gimnazistákat. Irányította az ifjúsági zenekart. Megszervezte a hatékony kórusmunkát. Foglalkozott a teológusok és a tanítóképzősök zenei művelésével. Vállalkozó szellemű és tehetséges diákjainak szívesen átadta hangszeres zenei tudását is: sok fiatalt ismertetett meg az igényes harmónium-, orgona- és hegedűjáték technikájával. Tanári munkája közben bebizonyította komoly zeneszerzői adottságait: szerelmi dalokat, kuruc kesergőket, himnuszokat, indulókat, diáknótákat, egyházi énekeket, hazafias melódiákat stb. komponált. Olykor klasszikus költők (pl. Petőfi, Ady) verseit zenésítette meg; máskor helybeli vagy innen elszármazott nagyságok (pl. Gulyás József, Novák Lajos, Zempléni Árpád) szövegei zendítették meg benne a muzsikát; míg néha a vers és a dallam együtt tört fel érzékeny lelkéből. Költői hajlama, zenei ihlete egyaránt volt.
Kijutott neki az elismerésből is. Kacsóh Pongrác – a János vitéz és a Rákóczi c. daljáték szerzője –, aki 1911-ben a kormány képviselőjeként részt vett Patakon az érettségin, nagyra becsülte a muzikalitását; az 1912-ben megjelent Bathó-nótákhoz előszót írt. Horthy Miklós, a kormányzó is kellően értékelte zeneszerzői kvalitásait: 1923-as pataki látogatásakor a Bathó-művekből rendezett kórusbemutató után személyesen gratulált a komponistának. 1930-ban a sárospataki főiskolai kórus örökös tiszteletbeli karmesterévé választotta. 1934-ben a Magyar Írók és Zeneszerzők Egyesületének országos pályázatán ezüst oklevéllel jutalmazták,1942-ben a Múzsa Zeneműkiadó Vállalat pályázatán aranyérmet nyert. Kiváló tanári munkájának és zeneszerzői érdemeinek híre hamar bejárta az országot: a művész nemcsak iskolai ünnepélyeket, hanem hangversenyeket is szervezett. Sőt: 1913-ban egyhónapos erdélyi hangversenykörútra vitte a 36 tagú, nagyszerűen felkészült kollégiumi kórust.
A Sárospataki Református Kollégiumból – 21 örömben és bánatban bővelkedő év elteltével – 1925. szeptember 1-jén ment nyugdíjba. A trianoni Magyarország területéről Munkácsra költözött; csehszlovák tartózkodási engedélyének bevonásáig kb. négy évet töltött a városban. Majd visszatért az anyaországba; csaknem egy évtizedig maradt itt. (Állandó lakása – az emlékezők szerint – Taktaszadán volt.) Komponált, szerepelt, pl. a kollégium fennállásának 400. évfordulóján. Ápolta szakmai és baráti kapcsolatait (közel állt hozzá pl. a tanítóképző zenetanár igazgatója, Hodossy Béla és az író Komáromi János). Kereste a társaságot és néha – a mámort.
- Bathó János kétszer nősült: mindkét házasságából születtek gyermekei. Nyilván munkácsi származású második felesége unszolására, feltehetően 1939-ben szánta el magát a Magyarországhoz visszacsatolt Kárpátalján való megtelepedésre. Ott élte át a második világháború szörnyűségeit, az újabb államfordulatot, a szovjethatalom embertelen éveit. A zeneoktatáshoz, a magyar zenekultúra terjesztéséhez azonban mindvégig hű maradt. Munkácson halt meg 1956. június 17-én. Végső nyughelye a város temetőjében van. A nevezetes személy tisztelői 1990-ben Munkácson, 1991-ben Sárospatakon emléktáblával jelölték meg azt a házat, amelyben lakott.
- Bathó János életében kb. 200-250 művet alkotott. Ezek közül nem mindegyik jelent meg nyomtatásban. 40-50 műnek a kézirata még a szerző életében elkallódott vagy ma is lappang valahol. Alkotásainak nagy része ismert; közülük jó néhány napjainkban is fel-felhangzik a magyar nótát szeretők ajkán. A pataki diákok a csengőbúcsún vagy az érettségi találkozók alkalmával elfogódottan szólaltatják meg a Bodrog partján van egy város és a Válásra int immár az óra kezdetű dalt; a vendéglőkben el-elhúzza a cigány, hogy Fehér galamb száll az égen. Bizonyára a munkácsi felnőttek és fiatalok között sem ritka, aki tudja a Sírjon, sírjon az a nóta vagy a Leszedték a turulmadárt kezdetű éneket; társaságban az emberek eldúdolják, hogy Várlak, hazavárlak. S talán az egész magyar nyelvterületen otthonosan cseng még a Kesereg a holló vagy az Asszonyom, ne írjon melódiája; és megdobogtatja a hívők szívét Ady Endre megzenésített verse, Az Úr érkezése, ha orgonakísérettel előadják valamelyik templomban.
- Bathó János életműve kulturális örökségünk része, bensőséges lelki tartalmak kifejezője. Dalai miniatűr gyöngyszemek, sajátos stílusminőséget képviselő zenedarabok. Hozzátartoznak nemzeti dalkincsünkhöz: közös hullámhosszra kapcsolnak minket, erősítik identitástudatunkat, s egyforma húrt pendítenek meg bennünk.