1929-et írtak. A Sárospataki Református Főiskola neves ének- és zenetanára, H. Bathó János, már nem tanított. Édesanyám, aki egy évvel korábban végzett a Zeneakadémián, kitűzött egy felhívást a híres művészképző hirdetőjén, remélve, hogy jól képzett tanár kerül Sárospatakra.
Szabó Ernő, a Zeneakadémián frissen végzett ének-zenetanár olvasta a hirdetést, s benyújtotta pályázatát. Később így emlékezett vissza Patakra érkezésére: „Boldog voltam, amikor a Sárospataki Református Főiskola megválasztott tanárává. Amikor először beléptem az öreg kollégium kapuján, első érzésem ezt súgta: hazaérkeztél! A külső benyomások után lassan még a kövek is beszélni kezdtek. Megérintett a „genius loci”, s a nagy történelmi múlt után a jövőért való felelősséget is megéreztem. Megéreztem, hogy ide nem elég a puszta, még oly lelkiismeretes kötelességteljesítés sem. Hogy ide valami más, valami több kell, hogy meg kell hallanunk az idők szavát, mindenekelőtt az ‘új időknek új dalait’.”
Vajon miért érezte tanár úr Sárospatakon azt, hogy „hazaérkezett”? S mire gondolt, mikor azt vallotta, ide nem elég a puszta kötelességteljesítés? Szabó Ernő 1904. november 22-én született Székelyudvarhelyen. Édesapja Szabó András, a helyi református kollégium tudós professzora és igazgatója volt; Platón válogatott műveinek, Erasmus A balgaság dicsérete c. könyvének, Vergilius Georgicon-jának első magyar fordítója és közreadója, aki élete alkonyán Kálvin Kommentárjait ültette át magyarra. Családjukban pezsgett a szellemi élet, s a művészeteknek is fontos szerep jutott. Mindegyik gyermek tanult zenét, Ernő hegedült és zongorázott. A budapesti Zeneakadémia hallgatójaként beiratkozott az egyetem jogi karára is, párhuzamosan végezte a két szakot. A legkiválóbb muzsikusoktól tanult: hegedűt Koncz Jánostól, kamarazenét Weiner Leótól. Érthető, hogy az otthoni szellemi légkör és a Zeneakadémián, valamint az egyetemen tanultak alapján igényes munkára vágyott.
Patakon ezért mind a gimnáziumban, mind a teológián kellő számú énekórát vett be a tantervébe. Míg a két világháború között az állami gimnáziumok 1–3. osztályában folyt heti egy órában énektanítás, addig a nyolc osztályos pataki református gimnáziumban minden osztályban volt énekóra. Ezeket azután gazdag tartalommal töltötte meg. A hivatalosan előírt tankönyvből, a Harmat Artúr – Karvaly Viktor -féle A magyar fiú nótáskönyve című énekeskönyvből alig tanított valamit, helyette eredeti népdalokkal ismertette meg a diákságot – emlékezett rá egykori tanítványa Barsi Ernő. A visszaemlékezésből tudjuk, milyen örömmel énekelték a szebbnél-szebb magyar népdalokat. Ma talán fel sem ismerjük ennek jelentőségét, hiszen nekünk, népdalokon nevelkedetteknek ez természetes, de akkor az egész ország a cigányzenekarok által szüntelenül játszott, egyre jobban elsekélyesedett népies műdalok hódolatában élt. Szabó Ernő az értékes magyar népdalkincsből a felsőbb osztályokban elvezette tanítványait az európai zene nagy mestereinek és a magyar zeneirodalom gyöngyszemeinek megismertetéséhez. Az iskola hanglemeztárát értékes gyűjteménnyé fejlesztette. Egyik diákja érettségi találkozójukon mesélte, hogy esténként kicsenték a szertárból a lemezeket, és az internátusban hallgatták őket. A sok lejátszástól a lemezek egyre jobban koptak, a tanár úr pedig nem tudta mire vélni a dolgot, jobb híján a hanglemezgyárat okolta, amiért ilyen rossz minőségű lemezeket gyártanak. A diákok többsége életre szólóan megszerette az értékes zenét. Szabó Ernő az énektanítást, a valójában egész embert formáló zenei nevelőmunkát a Teológiai Akadémián is folytatta. Szolfézst is tanított, hogy a magyar faluba zenei műveltséggel kerüljenek ki a lelkipásztorok, s ezzel is segítsék nevelni, felemelni a falu népét.
Hamarosan kialakult az ősi iskola új zenei nevelésének hármas elve: „csak a zenei anyanyelvre, az új magyar kórusművészetre s a klasszikus zene nagy értékeire lehet és kell korszerű nevelést építeni.” – vallotta Szabó Ernő tanártársának, Harsányi Istvánnak, aki később így nyilatkozott róla: „A zenei kultúra szempontjából igen jelentős értéke Sárospataknak Szabó Ernő főiskolai ének- és zenetanár. Az évszázados főiskolai kórus történetének néhány kiemelkedő csúcspontján kívül nem volt a pataki főiskola történetében korszak, amelyben a zenekultúra magasabb fokon állt, mint most.” Szabó Ernő három énekkart vezetett: egy gimnáziumi vegyeskart, a teológia férfikarát és egy alsós gimnazistákból toborzott fiúkórust, amely Móricz Zsigmond 1930 májusában tett látogatása tiszteletére alakult. A pataki zenetanár még akadémista korában Budapesten hallotta a Wesselényi utcai iskola gyermekkórusát, amely Kodály fiú-gyermekkari műveit énekelte varázslatosan szépen. A nagy élmény hatására úgy döntött, ő is szervez ilyet Patakon. A bemutatkozás nagyon jól sikerült. Kodály Túrót eszik a cigány című kórusművét adták elő. Móricz Zsigmond boldogan hallgatta, s még aznap este üdvözlőlapot írt Kodály Zoltánnak. A pataki kollégium egész zenei nevelési rendszerében ezzel indult meg a nagy átalakulás, amelyet Bartók és Kodály munkássága és útmutatása határozott meg. Szabolcsi Bence elismerően írta a pataki zenei nevelésről: „Itt már magyar kórusirodalommal kísérleteznek, elsőnek a magyar zene történetében.” Szabó Ernő úgy tartotta: „A főiskolai kórus a kollégium szemefénye, féltve őrzött önkormányzatával, egész történetével, szellemével mikrokozmoszként tükrözte a nagy Kollégiumot.”
A nagy lélekszámú kórusok mellett kis létszámú regőscsoportok is működtek. A teológus regőscsoport sajátosan pataki jelenség volt, Szabó Zoltán teológiai tanár hívta életre. A regősök a falvakba jártak muzsikálni, előadásuk után közösen énekeltek magyar népdalokat a közönséggel. Így jutott vissza a szellemi érték oda, ahonnan eredt. 1940-42-ben néphangversenyeket szerveztek. „Nemcsak eljöttek a hangversenyre azok, akiknek szántuk, az egyszerű emberek, fejkendős asszonyok, de meg is értették és nagyon élvezték a klasszikus és az új magyar irodalom remekeiből összeállított műsort. Igaz olyan előadók voltak, mint Török Erzsébet, Jankovich Ferenc, Raics István, a gimnáziumi énekkar, a teológus regőscsoport. A népnek a legjobbat a legjobban elv mellett is a műsor csúcspontját a közös éneklés jelentette.” – emlékezett vissza a pataki néphangversenyekre Szabó Ernő.
A hangszeres zene terén is döntő fordulatot hozott Szabó Ernő működése. Minimális, szinte szimbolikus összegért „csoportzene órákra” járhattak az arra vállalkozó diákok „Sohasem nézte, hogy hány perc foglalkozás „járt” egy növendéknek A csoportzenét is úgy értelmezte, hogy mindnyájan, tehát csoportosan ott voltunk az egész foglalkozás alatt, egymás óráiból is sokat tanulva, s egyénileg addig foglalkozott mindenkivel, míg technikailag, zeneileg rendbe nem tette a hozott darabjait. Közben még kérdéseinkkel, zenei problémáinkkal is előállhattunk, mert mindenre válaszolt. Mennyit tanultunk ezekből a beszélgetésekből!„- emlékezik Barsi Ernő. A hangszeres oktatás utánpótlást biztosított az általa 1929-ben alapított főiskolai zenekar számára. Ez volt az első rendszeresen dolgozó, értékes zeneműveket játszó zenekar a kollégium történetében. A kezdetben tanárokból, teológusokból, felsős gimnazistákból álló együttes később egészen ifjúsági zenekarrá vált. Szabó Ernő munkásságának eredményeként Sárospatakon megvalósult Maróthi György álma, a „Collegium Musicum”. 1939-ben ugyanis ezen a néven elindítottak egy zenei sorozatot, amelynek nemcsak szereplői, hanem szervezői, betanítói is diákok voltak. Maguk állították össze a Collegium Musicumok műsorát, kérték fel szereplésre a hangszeres játékosokat, kórust, kamaraegyüttest, és ő maguk tartották az esték bevezető előadásait. A Collegium Musicumok hangversenyein zsúfolásig megtelt az imaterem, s nemcsak diákok jöttek el az előadásokra, hanem a városi közönség is.
Szabó Ernő nemcsak tanított, énekkart vezetett, kiváló növendékek sokaságát indította el zenei pályára, hanem a kollégiumban és a városban egyaránt zenei miliőt teremtett. Hegedűművészként, felesége zongorakíséretével, számos alkalommal lépett fel iskolai ünnepélyeken, a „Péntek esték” előadásain, világi és egyházi hangversenyeken nemcsak Patakon, hanem sok vidéki városban: Sátoraljaújhelyben, Kassán, Miskolcon, Nyíregyházán. Zenei szemináriumot vezetett Sátoraljaújhelyben „Bevezetés a jó zenehallgatásba” címmel olyan sikerrel, hogy a Megyeháza is szűknek bizonyult a közönség befogadására. Tanári munkája mellett 1939-től tankerületi zenefelügyelő volt, előbb a kassai, majd 1949-től a miskolci tankerület középiskoláiban. 1943-tól a Magyar Rádióban „Jó zenét az ifjúságnak” címmel hangversenysorozatot indított, amelynek keretében élő, egyenes adásban, rövid ismertetéssel közvetítette az ifjúságnak a vokális és hangszeres zeneirodalom kis remekműveit. Az első adás ifjúsági hangversenyén, 1943. április 16-án a sárospataki gimnáziumi vegyeskar is énekelt. Szabó Ernő munkássága alatt fénykorát élte a kollégium és Sárospatak zenei élete, s ez a vidéki hangversenyeken, kiszállásokon, regősénekléseken és rádióadásokon át messzire sugárzott.
1952-ben, amikor a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumát államosították, Debrecenbe került. „Nagy hálával gondolok arra a szeretetre, amellyel a testvérkollégium fogadott, s arra, hogy itt tanári munkám mellett presbiteri, egyházkerületi világi jegyzői és zsinati tagsági munkára is elhívattam. A gimnáziumban a zenei tagozat munkájába kapcsolódtam be, s a szaktanári munkám mellett a kántorképzésben is részt vettem” – mondta a 75. születésnapja alkalmából készült beszélgetésen egykori kollégájának, Harsányi Istvánnak. 1966-ban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatára került, ahol főiskolai docensként hegedűt, hegedű-módszertant és kamarazenét tanított. Szakfelügyelői munkáját Debrecenben is folytatta, de itt a zeneiskolák hegedűtanítását segítette. Látogatásai alkalmával készített jegyzőkönyvei alapos elemző munkájának tanúságát őrzik. 1970-től nyaranta ő vezette a zeneiskolai tanárok továbbképző tanfolyamát. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Felnőttnevelési és Közművelődési Tanszékének külső előadójaként csaknem két évtizeden át tanított zenei ismereteket és zeneesztétikát.
Pedagógiai munkája mellett komponálással is foglalkozott. Kórusműveiben feldolgozta a sárospataki melodiáriumok dalait, hegedű és zongoradarabokat szerzett, pl.: Szonatina hegedű-zongorára, Etűd egészhangú skálában. Szigetközi népdalok című művét szóló hegedűre írta. Nyugdíjas korában otthon is dolgozott. Egykori tanítványával, Barsi Ernővel könyvet írt A pataki kollégium zenei krónikája címmel, amelynek 1984-es megjelenését már nem élhette meg. 1981-82-ben a hegedűoktatás metodikájával foglalkozott. A hegedűtanításban szerzett tapasztalatai alapján és a kortárs hegedűművészek tanítási módszereinek figyelembevételével készítette el metodikai feljegyzéseit. Tanításai megszívlelendők. Jó lenne, ha kéziratban maradt módszertani tanácsait olvashatnák a hegedűtanárok! Fontosnak tartotta a beiskolázást, az előképzősök hangszerrel való megismertetését. Javasolta, hogy ne kötelezzék a kisgyermekeket otthoni egyedül gyakorlásra, biztosabb, ha a tanár vezetésével gyakorolnak. A kezdők tanítását kis csoportban jobbnak tartotta, mert a növendékek felváltva játszhatnak a közös órán, egymást figyelhetik és a más előtt való játékhoz, a szerepléshez is könnyebben hozzászoknak. Így nem lesz unalmas és fárasztó az óra a kezdő hegedűtanulók számára. A skálajátékot igyekezett változatossá tenni, hangképzésre, különböző artikulációk, vonásnemek gyakorlására használta. Szerinte a skála a legszebb dallam, írt is egy zeneművet az egész hangú skálára. Fontosnak tartotta az új anyag előkészítését. Ehhez szerinte legalább az óra egyharmad részének rendelkezésre kell állnia, pedig a gyakorlat szerint erre csak néhány percet szánnak a tanárok. Új anyag feladásakor bemutatta a darabot, majd dúdolva, nem szolmizálva, tanítványával közösen elénekelte. Mielőtt a vonó a húrra kerül, fontosnak tartotta az abszolút hangok olvastatását. Metodikai jegyzeteiben foglalkozott a gyakorlás kérdésével, a memorizálással, a fekvésváltással, a vibrálással, a jobb kar mozgásműveleteivel és az intonálással.
A tanár és tanítvány kapcsolatáról külön ír. „Tanár és tanítvány viszonyát a tanár abszolút segítőkészsége jellemezze és a szeretet hassa át. A növendékeknek érezniük kell, hogy megbecsüléssel és szeretettel foglalkozunk velük.” Ezt tanítványai is érezték. „Szigorú volt, de a szeméből szeretet sugárzott” – emlékezett rá egyik volt diákja. „Mi, tanítványai tudtuk, hogy „nem könnyű ember”, de súlyát értékét megadta, hogy két dologból sohasem engedett: a művelődés, a haladás és a nép szolgálatának feltétlen érvényű parancsából és a színvonalas igényéből. Ez adta neki az erőt ahhoz, hogy Sárospatak megújuló szellemi életének egyik központja lehessen.” – írta róla Vitányi Iván.
„Türelemmel és tanulmányok írásával viselte el azt a három évet, mikor már szobához kötötte a súlyos érszűkület. Fogyatkozó életerejével nem csökkent az elkötelezettség és a bizalom, mert kősziklára alapozódott, ahonnan a lelkét éltető áradás fakadt” – búcsúzott tőle halála után Fekete Csaba református lelkész-könyvtáros, 1982 szeptemberében.
Szabó Ernő vallomása szerint „a sárospataki Alma Mater megtanított arra, hogy az Isten által rábízott feladatokat vállalni, s az elvállaltakat, minden körülmények között teljesíteni kell.” Példája feladatot hagyott ránk: neveljük felkészülten, nagy hivatástudattal és szeretettel a ránk bízottakat!