(„emlékül hagyva ott a füstjét”) Mikor írom e sorokat, koraősz van. Az ember szívesebben tartózkodna kinn ilyenkor. A hűvös lakás, ami a harmincöt fokban már-már életmentő tud lenni, egyszeriben hideggé, már-már rideggé válik. Miközben hívogat a verőfény, az idegrostokig lebújó szeptemberi napfény, mikor van még hírmondója a zöldnek, bár a lélekben már minden puha barna, és nehéz eldönteni egy-egy sárga színfoltról, levél úszik-e a nyugodt légben, vagy egy fénydarab vált egy pillanatra valószínűtlenül valóságossá. Veszélyes az érzésekre ez az időszak. Hajlamosak vagyunk belesimulni az őszelőbe: a világ utolsó, erővel teli sóhajába, amikor a föld emlékezik ifjúkorára, de már benne lüktet a közelítő tél keménysége is.
Fecske Csaba idei kötete olyan, mint a lombokról visszaverődő szeptemberi napfény. Minden vers egy-egy, az élet fájáról lehulló levél, melyen ott a lét minden rezdülésének apró nyoma. Hogyan van a mostban ez a kötet? Úgy, ahogy a nosztalgia a szívben. A múlt felé fordulást jobbára a jelenben tapasztalható hiány motiválja. Merre jár a vágy, ha az érzés valóságosan nehézkedik rá egy-egy emlékfoszlányra? Itt is van és nincs is itt – apró pici vágyak tömkelege mutat rá egy régi barátra, szerelemre, falusi csűrre, mezőillatra, könnyed táncra, erőtől duzzadó testre: őt akarom viszont látni, és nem ezt a mostani telen-talant. A vágy, ami nem működik, ami elcsúszik a tél jegén – ez a nosztalgia. Többet árul el a jelenről, mint a múltról. Az Első életem költeményeit azért lehet szeretni, mert elfogulatlanul viszik színre az emlékezet megannyi változatát. Minden mozdulatunk az őseink mozdulatát is idézi – mai mosolyunkban ott van régi mosolyunk, de talán egy baráté is, aki már csak a mi gesztusainkban él. A Fecske-vers annyival több ennél, amennyire tudatában van az egész helyzet szomorúságának. Mosolya kinyújtott kéz a múlt felé, de nem öleli meg – beszélget vele. A vágy jelen van, és erős, még ha nem is oly daliás, mint a régi időkben. De távol álljon tőle, hogy elforduljon a jelentől – méltósága abban áll, hogy rábólint önmagára, mint vágyra, mint hiányra. Szereti (megtanulta szeretni) önmagát. Felemeli a fejét, és úgy néz vissza. Talán ezért lát el oly távol.
(„idegen gondolatok bútorozták be a pillanatot”) Ahogy olvasgatom Fecske Csaba korábbi köteteit, azt látom, nem új dolog nála ez a témakör és ez az érzés. 1987-es Vakfolt című gyűjteménye nem kis részben tisztelgés a gyermekkor faluja, Szögliget iránt, a felnőttkor városából, Miskolcról visszanézve. Mindkét helyszínre szükség van, a versek a kettősségből építkeznek. Ezt írja a régi kötet fülszövegében: „A lélek tisztálkodása végett kell hazamennem. Leporolni kis örömeimet. S kamaszhittel egy kicsit mindent újrakezdeni.” Eme „kamaszhit” köszön vissza az újabb versekből is – nem egy megfáradt öregúr emlékezéseiről van szó, ilyen értelemben nem nosztalgikus a hangvétel. A lélek kész lenne új kalandokra – vagy 21. századi Szindbádként újraélni a régieket –, ám a test erőtlen. Fecske Csaba is idézi a Szentírás most általam is utalt helyét, bibliai tematikájú ciklusában (Eleitől fogva), mely talán leginkább elüt a többi írástól. Az emlékezet ez esetben szövegemlékezet, csakúgy, mint az Idegen érzés ciklusban, amely régi költőelődök előtt tiszteleg. Ebben található a könyv egyik bravúros alkotása, a W. S. kerti széke, mely alig visszakereshető módon játszik el Weöres stílusával, képeivel, hangulatával – azzal a fricskával, hogy a „kerti szék” meg egyértelműen Pilinszkyre utal. Ez a nagyvonalú rájátszás tűnik termékenyebb megoldásnak – máshol Fecske változtatás nélkül beidézi mások frázisait, sorait, melyek valóban idegenek maradnak, anélkül, hogy ez az idegenség jelentésessé válna. Egy-egy konkrét intertextus (szövegátvétel) azonban a többi ciklusban is képes dialógust folytatni valamely előddel – akár Kosztolányival (például a Letört kilincs, főleg az „-incs” szóvégek rímhelyzetbe hozatalával), akár József Attilával (Őszi reggel: „összekoccannak a száraz ágak”), Ady Endrével (Miskolcon járt az ősz) – de lehetne még hosszan folytatni a sort.
(„nem az idő múlik ők múlnak el”) A gyász-vers az emlékezet-vers egyik sajátos válfaja. Az emlékezés, mint arra korábban már utaltam, maga is nagyon kettős érzés – a jelen és a múlt szembenállása-összefonódása határozza meg. A gyász viszont erőteljesebben őrzi az ambivalenciát. A gyászmunka (különösen Freud óta – Gyász és melankólia – tudjuk) a halott elengedéséről szól – a sikeres gyász lezárulta a terápia vége, az élő el tud szakadni a halott emlékétől annyira, hogy saját életére tud koncentrálni. De a gyász során az elhunyt még nem ment el: a gyászoló még kapaszkodik belé, még életben tartja – ám a gyász aktusa maga mégis félreérthetetlenül jelöli a halál tényét. Ebben az összefüggésben is idézhetem a kötetnyitó Nem tehetjük egyik sorát: „az emlékezet nem törődik a ténnyel”. Ugyanakkor nagyon is törődik vele, gondot visel rá – Fecske Csaba versei nem melankolikusak, vagy csak ritkán azok. Gyásza „sikeres”, amennyire lehet az – felejtés nincs, de olyan ez az emlék-seb, hogy miközben fáj, gyógyul is. És a múlttal együtt a jelen is mindig egy picit megerősödve, értékesen kerül ki a folyamatból: „a kezdet hajdan nem ezt ígérte / mégis azt mondom Uram megérte” (Szeptemberi átirat). Avagy az Ezüstkorszavaival: „van és lesz ami volt / és én ezt semmiért nem adnám”.
Az Az lesz, ami volt ciklusban találjuk a legtöbb, valaki másra emlékező verset. A legmeghatározóbb az édesapa gyásza (Ők múlnak el, Az út végén), de a legnagyobb vers a húg férjéhez íródott Tanúid voltunk, mely azt a jól ismert, elkésett érzést mutatja fel, hogy nem tettünk meg idejében valami olyasmit, amit talán nem is lehetett volna megtenni. Csak azt az egy momentumát emelném ki, ahogyan a színek mentén is finoman egységesül a vers motivikája – szó esik a Honvéd és a Fradi futballcsapatairól (ki ezért, ki azért szorított), és néhány sorral később erre az élményre is emlékezik a „bizalmamba férkőzött a kórházkert piros padjaival zöld füvével” sor színmegjelenítése. A ciklus utolsó darabja a már említett Letört kilincs, mely Kosztolányi Halotti beszédét eleveníti fel csendesen. A Neked szántam című, a kötet hátsó fertályában felbukkanó költeményt kell még említeni ehelyütt, mely elsősorban az Arany Jánossal folytatott különös párbeszéddel tüntet, egy sajátos, borzongató elegyet alkotva: „száll a madár ágról ágra / libben a lét gyertyalángja / száll az idő sebről sebre / kopunk egyre fényesebbre”.
(„az ember mindig új évszakokra vágyik”) Ha Fecske Csaba költői stílusának jellemzőit szeretnénk feltárni, az évszak-szimbolika kétségtelenül fontos helyet foglalna el a leltárban. A legkedveltebb nála az ősz, de gyakran előfordul a nyár (főleg a nyárutó), és rendre felbukkan a tavasz és a tél is. Természetesen nem „ártatlanul” – a versekben megjelenő hangulattal, tematikával összefüggésben. A minden szöveget átjáró elégikusság azonban egy homogén létélményt kapcsol a természet körforgásához – az átmenetiséget és a múlandóságot. „múltam küszöbén állok / tétovázom / szememben maradt egy kevéske / zöld tavalyi fáké szemedé nem tudom / mihez kezdjek vele / az ember mindig új évszakokra vágyik / hóra virágra merészebb örömre” (Dél). Többről van szó annál, hogy az adott évszak pusztán a lélekállapot illusztrációjaként jelenne meg. A természeti (vagy épp városi) táj megjelenítésének és megismerésének vágyát kell észrevenni, valamint azt, hogy a lírai beszélő énkeresése egyfelől mindig belevetül valamiképp az érzékletbe, másfelől szoros összefüggésben áll az időhöz fűződő összetett viszonnyal. (Ebben a tekintetben (is) egyértelmű az impresszionizmus hatása.) Az évszakokhoz köthető emlékezés- vagy elmúlás-versek legszebb darabjai az Őszi reggel és a Nyárvégi sanzon.
Fecske Csaba stílusának alapeleme a meglepő szókapcsolat. Nála a szavak kiválasztásánál fontosabbnak tetszik azok egymás mellé helyezése, kombinációja. Izgalmas képeket tud előállítani egymástól egyébként távol álló képzetkörök összekapcsolásával, pl. azzal, ahogy a mozgást és különféle emberi tevékenységeket jelölő igéket „oda nem illő” alanyokhoz társítja, vagy a bizarr (gyakran betegségekhez kötődő) jelzőhasználat. Ez az eljárás természetesen nem újdonság a költői gyakorlatban, de – ha jó érzékkel műveli valaki – megunhatatlan (még akkor is, ha a vers egésze nem is tűnik mindig sikerültnek). Hadd idézzek néhány szöveghelyet, kommentár nélkül: „Isten fürdik szívemben / s megtörli magát bennem” (Jó volt), „darázs sír valahol messze / túl az Óperencián / két halántékom között félúton” (Mese), „út mentén asztmás fű liheg” (Hazajáró), „rákosan burjánzik a múlt” (Más), „hajában a szél mosakszik” (Avarégetés), „tűnődő sétányok mentén / öreg rózsák tollászkodnak” (A tapolcai tónál), „szemed – ahogy elszakadnak / a szemhéj fércei – / mint ütésnyom / elkezd kékleni” (Elkezd kékleni), „özveggyé tetted a vágyat” (Eltűntél), „a tüdő régi cigarettákra emlékezik” (Fölfelé), „a lombokon átlobog a nyár / inog az ég rigónyi súly alatt / röpte emléke lesz a madár / kinek a szeméből lophatnám vissza arcodat” (Nyárutó). Egy további sajátos szóhasználati jellegzetesség a „neszez” (avagy egy helyütt: „meszez”) ige gyakori előfordulása, hasonló összetételekben. A már említett öregség- és betegség-metaforika egyik megnyilvánulása ez. Az alábbi helyekről van szó: „a kéreg alatt mozdulatlan / sok évgyűrű neszez” (Prelűdök), „csönd van hallani / a húsban úszó csontok / halk meszezését” (Hallani), „a hallgatag húsban már a csont neszez” (Nem enyém), „mint kamra mélyén az egér / szívemben a halál neszez” (Cserbenhagy). Az észrevétlen, lassú, belső romlás érzékletes igei metaforája ez. Meg kell említeni a sorátlépéssel elért jelentéssokszorozódást, mint jellemző poétikai eljárást – erre most csak egy röpke példát idézek a Szeptemberi átirat című nagyszerű elégiából: „amikor fölkelek reggelente / mintha egy homályos szűk terembe / lépnék fejemet falba verem be / ha eset jő sötét mély verembe / zuhanok félkész verssel a fejembe”.
(„szemünkből a világ el-eltűnt”) A kötet egyik legérdekesebb ciklusa a Kilátszanak belőlem, amelynek fő témája a szerelem. A hajdan volt érzések lüktetnek a sorokban, a múlt szerelmei válnak itt jelenvalóvá. A cikluscím is jelzi, semmi nem tűnt el nyomtalanul, minden beleivódott a bőrbe az első gyermekkori (némiképp traumatikus) szexuális próbálkozásoktól, élményektől kezdve a felnőtt ember sokat próbált kapcsolataiig. A test erőteljes jelenléte behálózza a verseket, bár kifejezetten érzéki töltetű írás kevés van köztük. Arról van inkább szó, hogy az egykor masszív, minden pólusában élettel teli test mára másképpen jelzi feledhetetlen voltát: fáradtságával és bajaival. A lélek és a test emlékei – főleg ez a szerelem Fecske Csaba költeményeiben. A hangnem itt is elégikus – nem nélkülözi a szomorúságot, de a belenyugvást sem, és egy sajátos büszkeség is beléjük vegyül: ez vagyok én, ezek ez én emlékeim. A múlt és jelen összefonódását, az emlékezés aktusában történő egymásba olvadását jelzi például a kevert igeidő-használat is: „velünk telt színültig a világ / a szívünk világít vagy a nap / testünkbe kapaszkodik a vágy // az érzés elmúlt a test maradt” (A test maradt).
Fecske Csaba lírája látszólag nem a „legkorszerűbb” vonulatokat követi. Bár a huszadik század legtöbb emlékezetes poétikai módszeréből fel tud használni valamit, alapvetően a nyugatos esztétika hatását érzem nála meghatározónak. De amíg valaki ilyen eleganciával tud bánni a szavakkal, semmi nem tűnik fontosnak azokon a perceken kívül, amikor költeményeit olvasom. Őszelőn, őszutón, egy pohárka matt fényű bor mellett.
(Fecske Csaba: Első életem, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006)