Szép és érdekes művet tart a kezében az olvasó. Kováts Dániel Sátoraljaújhely helynevei és történeti topográfiája c. munkája egy kisváros (a hajdani megyeszékhely) és a jelenleg hozzá tartozó települések (Károlyfalva, Rudabányácska, Széphalom) helyneveit gyűjtötte össze, s történeti topográfiáját tekintette át. Ércnél maradandóbb emléket állítva a hamarosan hétszázötvenedik születésnapját ünneplő városnak, azáltal, hogy megszólal minden rög, melyből az itteniek teste vétetett, melybe oly sokan visszatértek. Tették a dolgukat, valamit maguk után hagytak, és a fejfákon, az omlatag sírokon is horatiusi reményfény dereng: non omnis moriar (nem hal meg minden).
Mindez valóban benne van ebben a tudósi munkában, a rengeteg adatban, amelyet egy költői ihletésű, kiváló ember nyújt át a jelennek és az utókornak? Én benne látom, mert bár hatvan éve vagyok újhelyi lakos, a saját utcámról is minőségileg többet tudtam meg e könyv által, mint amennyit a helyi emlékezet őrzött. Porosodó, esendő, oly könnyen elmúlás-örvénybe hulló iratok szólnak a múltról; a halottakban elégett idő elevenedik meg újra, lélekidézés történik – látszólag a „legszárazabb” adatok segítségével.
Mindig is szerettem a szótárak, lexikonok és hasonló jellegű könyvek tanulmányozását, mert az esendőség-létből kitekinthettem. Úgy éreztem, hogy a „rész szerinti” valóság mélyén végre megláthatom a lényeget, az eszmét, mindazt, ami örök az adott jelenségben. Lám, a nagyon messziről nézve kicsinek látszó világunk is mily bonyolult! Mily nagyszerű, és mennyi és mennyi történés híre íródott bele „árulkodó” helyneveinkbe!
A számítógépek világában élünk. Valamit keresünk. Megjelenik a képernyőn a Föld, hazánk, városunk, akár egy utca is – térképek végtelen szövevénye, rengeteg adat a történelemből, de a kedves utca csak egy vonal, a szeretett otthon csak egy pici pont, és nincs tovább. Ez nem „világközpont”, hozzá nem fűződik világtörténelmi adat, hanem a mi közvetlen gyökerünk, az egyéné, az egyszerié, nem az általános ember, nem egy nép teljes múltja jelenik meg előttünk Kováts Dániel bámulatos munkája által, hanem az a másutt, így összességében fel nem lelhető mikrokozmosz, amely által lehetünk igazán a nagy egésznek is a részei. Ahol a szóbeli közlés elakad, segít az ernyedetlen szorgalom, a kitartó munka – a levéltári kutatás, amely által a mi közvetlen otthonunk kapcsolódik bele abba a lelki „világhálóba”, amely által szilárdabb lesz emberi méltóságunk, léttudatunk, mert olyan gyökerekre, emlékekre is rácsodálkozhatunk, amelyekről korábban fogalmunk sem volt. Gyermekkoromban egy idős embertől hallottam, hogy a Batthyány utcában is kárt okozott az árvíz 1913-ban. A lexikonban megtaláltam ezt az évszámot és eseményt a Rákóczi utca kapcsán. A tér és az idő koordináta-pontjait érzékeljük életünk során. „Logorare la vita” (elkoptatni az életet) – mondja az olasz, és ennek a nagy művelődésű népnek a gondolkodása, remek alkotásai azt hirdetik, hogy ez ne legyen igaz: jussunk el a magasabb minőségbe! Valójában erre törekszünk, ha szeretjük környezetünket, megőrizzük emlékeit, mert azok nem csupán szomorúságnak, meghasonlásnak, csalódásnak a tanúi, hanem a boldogságnak is, a magasabb minőségnek. Hazánk minden röge szent a számunkra, sőt, mindazok a helyek is, ahol népünk tiszta szellemi kincseit örökül hagyta az utódok számára. Van, ahol az ivadékokra indián sors vár, de a dűlőneveket, a helyneveket a nyelvvel együtt tartják meg a jobb sorsot érdemlő testvéreink – nyelvtársaink (Nagyszebenben tanultam ezt az érdekes szót).
Volt idő, amikor erdélyi és felvidéki magyaroknak tartottam olasz és magyarórákat. Többen voltak, akik magyar nyelvtant alig-alig tanulhattak. Ezért tanulságos volt a számomra minden olyan jelenség, amelyet ösztönös ismeret, megérzés alapján is remekül tudtak a tanítványaim, és az anyanyelvünk belső látása, lelkének ismerete segítette őket a tanulásban. Olykor pár perc alatt tisztáztunk kérdéseket, amelyeket idehaza sem szokás érinteni, mert a magas szintűnek hitt elmélet sokszor felfalja a gyakorlat örömét. Külön izgalmas kérdés a számomra, hogy tudják-e a tanítványaim azt, hogy a jelentéssel nem rendelkező helyneveinkhez hogyan illeszkednek határozóragjaink. A használatot mindenki remekül tudta, még a régi alakokat is (Pécsett, Győrött), de olyan tanítvánnyal még nem találkoztam, aki a szabályt is tudta volna. Történetesen azt, hogy belső helyhatározóragot kell használni, ha a településnév végződése m, n, ny, i, j (többnyire az r végződésű is ide tartozik), a többi esetben külső helyhatározórag szerepel (Debrecenben, Tokajból, Ópályiba, de Miskolcon, Szerencsről, Regécre). Az idegen nevek esetében viszont mindig belső helyhatározóragot használunk. Ez utóbbi esetre voltam kíváncsi, és csakis ezért említettem rég volt városaink Trianon utáni új nevét. „Ezek milyen ragot kapnak a magyar beszédben?” – kérdeztem. Csodálkozva néztek rám a tanítványaim, és egyhangúan jelentették ki: „Mi azokat sohasem használjuk, ha magyarul beszélünk.”
A fenti útról jobb hazatérni. Olyan „kalandozásra” indulok, amely csak kezdete egy lehetséges hosszú szellemi hódításnak. A folytatást ki-ki végezze el a maga szórakozásának, szellemi kívánalmainak megfelelően! A Batthyány utca kapcsán 1902-ből találtam meg az első adatot. Majd arról értesültem, hogy 1910-ben utcánk hajdani lakói azt kérték, hogy a Bajza utcával kössék össze az övéket. Ugyanebben az évben egy villanylámpa felállítását is kérték. Általános iskolai kémiatanárnőm a Bajza utcában lakott, és különös izgalommal beszélt gyermekkori élményéről, arról, hogy a pincéjükben réges-régi koporsók is hevertek. Mindez azért lehetett, mert valaha ott egy régi temető volt. 1964-ben egy útépítéssel foglakozó szakemberrel utaztam Miskolcra. Tőle hallottam, hogy a főutca építése során több alkalommal sírokra bukkantak. Nem világos, hogy ezek a sírok és a Bajza utcaiak egy nagyon régi, esetleg középkori temető maradványai-e, mert a meglévő hivatalos dokumentumok szerint a Bajza utca építésekor a református temetőt megkímélték. A régi elbeszélés hátterében érdekes és tanulságos adatok bukkannak elő ebből a könyvből: „Evva-telek. 1902. A ref. temető és Evva telke között még kiépítetlen u. Bajza utca lesz”. Ki gondolta volna, hogy a mi utcánk régebbi, mint a Bajza utca?
Minél több adatot tud meg az ember, annál inkább kíváncsi további tényekre; ilyen a következő is: Felüljáró út, 1922: „a Berecki felé vezető és a vasúti töltés felett elvonuló ú. n. felüljáró út a csehekkel közössé lett”. Ez is tény – vitathatatlanul könyörtelen igazság, mert egy bizonyos gazság értelmében a Rongyva hajózható folyóvá lépett elő. Erről a világ „főurai” döntöttek. Újhelyi létem elején ezt a helytörténeti hírt hallottam a legtöbbször, és ez győzött meg arról, hogy az igazságért küzdeni kell, még akkor is, ha a felszín mást mutat – gyalázatos és hazug mázt mutat. Így vésődött emlékezetembe az ártatlan kicsi patakunknak, a Ronyvának a szerintem sértő megnevezése, amely nem is a kis patakra, hanem inkább a rongy-emberekre utalt. A kétségbeesés jelét láttam benne. Több mint fél évszázad után a Kováts Dániel könyvéből elővillanó emlék győzött meg tévedésemről. Ebben szerepel az 1871-es adat: „Rongyvára járó”. Mit érezhettek elődeink 1922-ben és a következő években, amikor az emberemlékezet óta magyar városban közös cseh-magyar úton kellett járniuk, és a szomszéd utca lakója idegen állampolgár lett? Háborús sebek sajogtak a lelkekben. Az érzéseket talán már árnyalni sem tudták. A Köztemető felső részén ezernél több első világháborús halott síremléke katonásan állt akkor, most megdőlve menetelnek a felkelő nap felé…
Túl messzire mentem? Saját emlékeimet akarom-e idézni, vagy egy könyvről írni? Azt hiszem, ennek a könyvnek nagy érdeme az is, hogy az adatok olyanok, mint a kicsi kavicsok, homokszemek, a lélekbe hullanak, és az emlékek gyöngykagylója termi a maga kincseit. A könnyekből erőt merítünk, mert látnunk kell, hogy megtöretés és megaláztatás után is tudunk élni. Emberi nagyság szép és örök tanúságtétele van egy-egy szinte feledésbe hulló dűlőnév mögött. Ilyen lelkülettel olvasom ezt a könyvet. Elidegenedett világunkban a létfolytonosságunk örömhíreit mondják el a sok esetben szürkének, esetlegesnek látszó tükörcserepek, mozaikdarabok. Csak látni kell, rá kell csodálkozni egy-egy különös névre, adatra, és elindulhat – elkezdődhet saját létünk, múltunk egyedüli regénye. A tűnt idő nyomában úgy haladunk, hogy pontos útikalauzunk van. Tudom, sok esetben egy-egy pisla fény küldi végsőnek hitt sugarát, de így a társakkal együtt egyre inkább oszlik a titok homálya. Megtörik az elmúlás jege, bilincse, és beköltözik szívünkbe a megmaradás hite és reménye.
Örömmel mondom, hogy még nem „zárkóztunk fel” teljes lendülettel a természetet felfaló, pusztító „modern” társadalomhoz. A halál „civilizációja” itt még nem győzött minden szempontból. Ám bizonyos „eredményei” már vannak, a kór terjed, és a kár növekszik. A Long-erdőt már Kossuth Lajos is védelmezte. A mostani rendőrség kevesebb eredménnyel. Boldogan olvasom az ősi fákról szóló híreket, adatokat: a Long-erdőben Waldbott báró a fákat (a rendkívülieket) állítólag a gyermekeiről nevezte el. „Mária-fa: 150-200 éves fehér nyár, mellmagassági kerülete 512 cm.” Mélyút: vízmosásban vezető út a Szava-hegy alatt: 1802: „in via profunda Mély út dicta”. Mily szívesen járok arra családtagjaimmal, rokonaimmal együtt, mintha egy jobb és tisztább világba érkeznék!
Nem tudom, városunk hány lakója indul el az emlékezés fonalán e könyv segítségével. Azt kívánom, legyenek egyre többen, mert becses munka ez nem csupán nekünk, hanem az egész magyar nyelvű közösségnek. Ihlető hatása, hogy bárhol éljen is az olvasó, ébredjen fel benne az érdeklődés saját szülőhelyének, lakhelyének, településének hasonló nevei iránt. Lássa meg, hogy a régiek emlékezetéből, a megsárgult lapokról nem esetleges, feledésre ítélt nevek bukkannak elő, hanem a múlt tanúi szólítják meg. A lét-karavánúton haladó ősöket magával sodorta az idő szele, de van, ami megmarad: épp ezek a látszólag egyszerű, de felsugárzó nevek.
A történelem során Sátoraljaújhely hol az erdélyi fejedelemséghez, hol a Felvidékhez tartozott. Így ez a hely valamelyest innen is, onnan is megmaradt, akár egy „emlék-kövecske”. Itt a magyar nyelvűség, az ősi hagyomány, létünk folytonossága (ha bizonyos szempontból töredezetten is) Árpád fejedelem óta a mai napig fennáll. S bár nem tudhatjuk, mire ébredünk a következő reggel, legyen reménységünk forrása Kováts Dániel legújabb könyve! Sok múlik az ilyen munkákon, mert a lelki sivatagosodás veszélye legalább olyan nagy, mint a természetet fenyegető – földrajzi.
(Kováts Dániel: Sátoraljaújhely helynevei és történeti topográfiája. A Sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum Füzetei VI., Sátoraljaújhely, 2008. Szerkesztőségünk felhívja a figyelmet a most ismertetett mű tematikai-módszertani előzményeire is: Kováts Dániel: Az abaúji Hegyköz helynevei. A Sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum Füzetei IV., Sátoraljaújhely, 2000; Balassa Iván – Kováts Dániel: Sárospatak határának helynevei. A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 33., Sárospatak, 1997; Balassa Iván: Sárospatak történeti helyrajza a XVI-XX. században, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc–Sárospatak, 1994)