Egy függöny ez, mit árulok, egyetlen függöny,
nem kívánja?
Az ön ablaka széle, hossza pont ennek méretét
mintázza.
Egy függöny, függöny, eh fehére leomlik majd.
Vagy a szobája.
Válasszon, választ! Most! Azonnal! Ki fog nyomomban
jönni erre?
Kútmélye város, nem vigyáztak, üres minden háza –
Szeretne,
szeretne, nyilván erre élni. Magában lenni.
Ó, de téved!
Minek jött?
Én nem –
Negyven éve!
Nem hittem el.
Üljön le!
Én ne –
Eljött, s most fél. És magyarázza. Üljön már le!
Kinek beszélek! Negyven éve, hogy elhagyott –
nem engem, de egy szebb környéket,
ez volt az is, miért, miért?! Függönnyel jön?
Csak –
Meg ne szólalj! Elszoktam. Mások hangja fáraszt.
Tudtam, hogy…
Jól van.
S mégse…
Mondtam. Jól van.
Most elmegyek.
Persze.
Megyek.
Ne nézzen szét.
Miattam…
Menjen!
Ezek a kertek –
Negyven éve gazdátlan, törött, bevetetlen, öreg
mindegyik. A függönyét, ha hozta –
Itt lesz.
Hát tegye le.
Kevés a bútor.
Az. Kevés.
Tudtam.
Tudta.
És tudtam azt is –
Persze.
Persze.
Hogy én –
Hogy élsz.