Kétszemközt lényegtelen
Most is most a mostmúlt idő, t-tamokat ver. A párkányon lassú filmzene kopog,
Chopin-hajlásba tömődik az elfagyott párahús. Feléd zártság minden,
egy olyan
„a tagadás is segédige” repedésén mozgó valóság.
Elfogytak a térbe varrt szavak,
semmi hiánya fésű kezed ívén törnek a bőrök, a percek.
Mintha filmből lehetne kigombolni és begombolódni akkor
az egyetlen lehetséges létezésbe.
Vázlat ugyanarról
Nem történt semmi sem. A felnyitott gerincű szoborcsoport dunapartvariáció állandóságra.
Tenyérközbe fordul, egy szemsodort gránitplacc bukik fel és zuhan a napba. Mintha
desztillált fénysávok között megszakadt lábfalon ajaknyi neonpor szaladna; na ilyen.
Ez az érkezés kizárva; kőmosott szerelem. Tapad. Magam csak, magam meg csak ellököm.
Teveszál, tevecsonk, teveköd szobákból dobálva helyekre lehetne nem lenni;
matatva lepedés és a tél és az ón és a zöldülünk.
Szegfél harmat pupillacsendben áz.
Sehol egy te.