Tusnády László nemrég megjelent kötete Torquato Tassóról a magyar italianisztika kiemelkedő teljesítménye. Szembetűnő sajátossága, hogy a mű maga is szépirodalmi alkotás. Illeszkedik a nagy, olvasóbarát esszé-monográfiák sorába, melyek egyik fontos darabja például Illyés Gyula Petőfiről írott kötete. Az ilyen – manapság sajnos egyre ritkábban születő – munkák különleges, egyedi elbeszélő-technikájukról ismerhetők fel. A szöveget minduntalan áthatja a tárgyhoz fűződő szeretet és tisztelet, és mindez – nagy szakmai felkészültséggel párosulva – a közellét érzetét kelti, s olyan légkört teremt, amelyben az olvasó szinte maga mellett tudhatja a monográfia „főhősét”. A mű befogadása hasonló a szépirodalmi alkotásokékhoz, s e hasonlóság okán a tárgyalt és bemutatott szerző – esetünkben Tasso – a szöveg főszereplőjévé, sőt, közeli ismerősünkké lép elő. Ez az írásmód átlépi a szakszöveg kereteit, és a szépirodalom tartományait is meghódítja: az alkotás egyszerre tudományos és művészi.
Tusnády monográfiájának hátterében két fontos alkotóerő áll: az alapos felkészültség és a szépírói tehetség. A szerző kiszélesített, kitágított szövegkörnyezetben ír témájáról. Nem csupán irodalmi, hanem filozófiai, történelmi, teológiai, sőt pszichológiai szempontból is elemzi az életművet. Célja Tasso korának és személyiségének alapos feltárása, az „egész” bemutatása. Szigorú következetességgel, az ok-okozat elvét követve, logikus gondolkodásmóddal. Mélységeket megnyitó mozaikokból állnak össze az egységek, s teremtik meg Tasso életművéről az egészet. A műfaji kettősség – tudományosság és művészet – e téren is megmutatkozik. A szerző ugyanis tanít: ismereteket nyújt, okokat tár fel, megalapozott következtetéseket von le; ugyanakkor nevel: megláttat bizonyos tényezőket, s ezeket általános keretbe helyezve olyan gondolatokat vezet le, amelyek jelenvalóvá teszik Tassot és műveit. Magyarázata egyúttal „aktualizációs” folyamat: nemcsak állapotot (kor, szerző és művek együttállását) mutat be, hanem az összekötő kapcsokat, a hidat és a folytonosságot is megteremti múlt és jelen között. Tusnády lényeges módszertani eljárása ugyanis a belehelyezkedés. Tasso művészetét a nagy olasz költő saját világában és korában vizsgálja, és így több lehetősége nyílik arra, hogy minden lényegeset elmondjon tárgyáról, mintha csupán a mai irodalomelméleti megközelítések alapján tenné ugyanezt. Nem kizárólag struktúrának tekinti a szövegeket, hanem jelentésnek, amely az élet és önmagunk nagy kérdéseire ad választ. Az elemző így párbeszédet folytat az alkotásokkal, mégpedig azzal a gesztussal, hogy tapasztalatait megosztja az olvasókkal. Ez az elbeszélői jelleg sajátos hangulatot kölcsönöz munkájának: olvasmányossá teszi.
Az irodalom mint diskurzus, abban több más diskurzusoknál, hogy egyben az összes többit is magába foglalja. A monográfia írója kihasználja az irodalomnak ezt az „interdiszciplináris” jellegét, és könyvében alaposan bemutatja a tassói életmű társművészetekkel való kapcsolatát: az ősi gyökerekkel, az olasz népmesével, zenével és festészettel való kapcsolat vagy a számmisztika kutatása jelzik ezt az irányt. A József Attila-i „ülj le közénk és mesélj” kérés teljesítése ez a monográfia. Tusnády mesél a korról, a szerzőről, s magáról a művészetről és az életről is, mégpedig – maga is költő lévén – művészi ihletettséggel. Műve bizonyíték arra, hogy lehet még irodalomról élvezetes stílusban, szép magyar nyelven írni. Hangulatkeltő, motivált módon, amely szerves egységben áll tárgyával, s ekképpen bővíti is ezt a tárgyat. A mai irodalomtudomány gyakori posztmodern nyelvezete mondhatni önkényes, mert bizonyos kiválasztott – szinte kánoni érvényre emelt –, érzelemmentes, távolságtartó és esetenként sajnálatos módon alig-alig magyar szókinccsel beszél a művekről és magáról az irodalomról. Tusnády beszédmódja azonban motivált és ihletett: Tasso művészetéből, gondolatvilágából és nyelvéből következik. Nem véletlen ez, oka – a tehetség mellett – az elkötelezettség, a szorgalom és a Tasso-életművel való személyes találkozás. A megszabadított Jeruzsálem és az Aminta fordítója voltaképpen újraírta a műveket, azaz elsajátította a nyelvet, átélte a bennük rejlő gondolatokat, érzéseket, s részese lehetett a folyamatnak, amelyben a mű írja önmagát. Nem állítom, hogy e mélység elérése csupán a fordítóknak adatik meg, nekik viszont minden bizonnyal megadatik. S hitelessé teszi a műértelmezéseket, egyáltalán a műről való bármilyen megszólalást. A monográfiának egyik fő vonása éppen ez a hitelesség. Hogy tárgyáról nem tárgyként, feldolgozandó és objektíve vizsgálandó tárgyként beszél, hanem élményként meséli el. S ez adekváttá, szabatossá, a tárgyhoz illővé teszi a megszólalást.
Tasso életműve – különösen A megszabadított Jeruzsálem – a művészi szintézisteremtés példája. A költő ugyanis három irányzathoz kötődött. Alkotásaiban a reneszánsz, a barokk és a manierizmus jegyei is jelen vannak, ezek ugyanakkor egyensúlyban is állnak egymással. A nagy művész ismérve: a szellem munkája sajátos világot teremt, s ugyan követ bizonyos elveket, nem irányzatokhoz, hanem saját magához igazodik. És gyűjtőmedencéjévé lesz minden nemes stílusbeli és eszmei törekvésnek. Tasso nyilvánvalóan legnagyobb alkotása A megszabadított Jeruzsálem című eposz, a kereszténység, a keresztényi hősiesség nagy „himnusza”. Tusnády alaposan, nagy terjedelemben elemzi az olasz költő főművét. Ebből csupán egy Tasso lelkivilágát, alkotásmódját megvilágító jelenséget emelek ki. Az eposz szereplőit Tusnády Tasso alakmásainak tekinti. Ebből az is következhet, hogy Tasso műveiben a lelki fejlődés lehetséges útjait is kereste. Ez a művészetek teremtő erejéről tanúskodik: a művész hús-vér szereplőket teremt, akik aztán önálló életre kelnek, és mintául szolgálhatnak. A sorsukkal való azonosulás élményt, lelki átélést kínál, elérhető-követhető példát, így kitágítja azt a horizontot, amelyben a világot megismerjük. Az irodalom így tölti be legnemesebb hivatását és feladatát: tapasztalatainkat sokszorosítja meg. Átélhetővé tesz olyan élethelyzeteket, amelyekbe saját életünk során nem feltétlenül kerülhetünk. A tapasztalatok – nem csupán ismeretek, hanem lelki élmények! – felkínálása: ez az irodalom egyik legfőbb életbeli hozadéka, ez teszi valóban társadalomtudománnyá. És bár az alkotónak nyilván könnyebb azonosulni saját, végső soron lelkéből sarjadt szereplőivel, úgy vélem, ez a lehetőség az olvasó-befogadó számára is adott.
Tasso alkotásaiból, műveinek keletkezéstörténetéből egy magára folyton figyelő, önmagát tökéletesítő művész képe rajzolódik ki. A nagy olasz eposzíró a megújulások alkotója. Ismeretes, hogy A megszabadított Jeruzsálem után másik művet is akart alkotni. Nem megtagadta előző művét, pusztán átalakítva megújult lelkét akarta megszólaltatni benne, általa. Ez igazolja, hogy Tasso lelkialkata és személyisége mennyire meghatározta alkotóművészetét. Szerző és mű szinte misztikus összekapcsolódását sugallja ez. Tasso akkor érezte jónak művét, ha az valóban lelkét szólaltatta meg. (Más kérdés, hogy a jobbnak szánt A meghódított Jeruzsálem elmarad A megszabadított Jeruzsálem színvonalától.) Az olasz irodalom művésze éppen ezért többet kínál művei által, mint napjaink, egyáltalán a modern kor sok alkotója. Az ő műveiben ugyanis nemcsak kérdések és felvetések vannak, hanem egyértelmű, az életre, vallásra vonatkozó válaszok is. Ez két dolgot bizonyít: egyrészt igazolja, hogy miért érdemes foglalkoznunk a régebbi korok irodalmával – mert egyértelmű választ kaphatunk az élet nagy kérdéseire –, másrészt pedig, hogy miért szükséges Tasso kapcsán az adott kort és a szerző lelkivilágát is bemutatni – mert a költő művei meghatározott világnézetből, felfogásból és szándékból fakadnak.
Tasso a világirodalom egyik legnagyobb alkotója, művészete már saját korában meghódította Európát. Éppen ezért sajnálatos az a tény, hogy a magyar középiskolai irodalomkönyvek alig vagy egyáltalán nem tárgyalják az olasz költő alkotásait. Állíthatjuk: helytelenül, hiszen a tassói életmű ismerete nélkül világirodalmi ismereteink hiányosak maradnak. Remélhetőleg a helyzet változik a jövőben, s ebben Tusnády László monográfiája hatékonyan segíthet. Ez a kötet a téma első és legnagyobb, teljességre törekvő összefoglalása, így alapműként, s egy új tudományterület, a „tassológia” hazai mérföldköveként olvasható. Méltó szépirodalmi és szaktudományos „emlékműve” Tasso életének és munkásságának, emellett gazdag, sokrétű, izgalmas és élvezetes olvasmány.
(Tusnády László: Torquato Tasso. Monográfia, Eötvös József Könyvkiadó, 2005)