Így kell hallgatni, ilyen szaggatott, fénycsipkés
tekintettel, hogy még el sem fordulsz, csak bámulod
arcom halovány pergamenjén a borosták közt
bukdácsoló árnyakat, hallgatni így kell, ahogy a
véremből kihajszolt buborék-érveim vízesés
áradattal lassanként betöltik köröttünk a szobát,
ahogy farkasszemet nézünk egymással,
te a tekinteted mögötti hóförgeteggel, a hófúvásban
támolyogni hagyott szavaimmal, s én, a könnyektől
meleg szemed bársonyán tapodva, toporogva, mert
csak a szavakkal teli szám csöndjét figyeled,
miközben látom a hófúvásban élettelenné hűlő
zúzmarás arcomat elveszni.
társa leszek a madaraknak
velük röpülök el eressz be
s angyalszárny pelyhe hull szemedre