Balról
He-he, nem így képzelted. Csattanós válaszként csak egy erőtlen, bár vibráló nemet vagy képes kipréselni magadból. A hiányérzet idegfeszítő, és az immár megsemmisült séta a parkban, hogy aztán egyedül a padon nehéz slukkok börtönében, furcsa füstfigurák felhőjében. Legalább két órája ülsz itt, harmincöt perccel múlt fél hat, ha jól rémlik, akkorra beszéltétek meg, de késik, innen nézve nagyon is sokat, nem meglepő tehát, ha felvetődik a kérdés: szeret? Szereted?
Körülötted tavaszodik: a sóderösvényeken idős asszonykák páváskodnak, madárfütty, kutyaugatás, a lányokon ruha alig, csak mosoly, incselkedés. Nevetsz, most szívesen átnéznél magadon, molyolnál, piszmognál, silabizálgatnál, úgy jobban telne az idő, múlna az élet, akár azt is érezhetnéd, mégis van értelme, mégis izgalmas, mégis cél meg ok, és könnyebben viselnéd talán, hogy genetikai tévedés vagy, a természet egy félresikerült napjának mannája. Ülőgumóid elzsibbadnak, fel kell állnod.
A pázsiton megszédülsz, meginogsz, pedig a zebrán még át kell menned. Bután elvágódsz, fejedet a járdaszegély simogatja, a szél rád fújja a mai újságot. Valaki segítségért kiáltozik, az ő hangja is lehetne, óvatosan tápászkodsz, mozdulatlanul állsz fel. Leporolod a zakódat, körbenézel. Körülötted néhány különös ember mutogat mellhasára, ostoba fajankók módjára bizonygatják elsőbbségüket, aztán kissé hátrahőkölnek légüres tekintetedtől, már egymást lökdösik, odahagyod őket.
Zöld van. Szemben veled a kávézó eklektikus homlokzata, a feliratból ki-kibillen a vörös té. Látható ösvény nyílik a járókelők tömegében, kétségkívül sietnek, de könnyedén átjutsz rajtuk. Cipőd műanyag talpa ropogós léptekkel repít a leghátsó asztalhoz. Pincérnő-fogsor robban eléd, perifériád filléres Bosch-kópiákba nyugszik bele. Kavalkádból másznak elő a beszélgetések, a szomszéd asztalnál fiatal lány ül. Üres fényt érzel, odakint, az utcán történt valami, hallottál, hallottad a hangját, meg mernél rá esküdni, hogy ő. Ha most felpattanásból vágódnál ki a helyiségből, talán pont hoppon maradnál. Darabokból összeragasztott, entellektüel tükör nyomaszt. Legalább beesett szemed vagy ápolatlan borostád látványa simogatná önsajnálkozásodat. De nem. Tekinteted tiszta, átható, külsőd igényes. Lehangoló nyugalomtól sugárzik a bőröd.
A jól megszokott unalmas kávéházi csend. Ráncolódó dekoltázsok, fel-felbukkanó medalionok, öntudatos szipkák, karcoló-koppanó pecsétgyűrűk, feszülő nadrágok. Rendelt kávéd egy pohár hideg szódavíz kíséretében érkezik, a kedveskedni akaró, ki tudja, talán több megbecsülésre vágyó felszolgáló hölgy selymesen illatozó fáradt sziluettje a kötelező ráadás. Hajlobogás faltól plafonig, látószöged beterítése tökéletes folyamatban van, de kissé leblokkolsz a lehetőségtől, akár veszélyes anpasszanná is alakulhat ez a délután.
És esteledik. Az utolsó korty és az utolsó pillantás felejthető, közönséges és kaotikus. Középkori lovagként lépsz az utcára, vegyülsz a csökkent létszámba. Súrlódsz az aluljáróban, hiszen haza akarsz jutni. Nincs mondanivalód, nincs gondolnivalód, vonzó ez az üresség, ahogy tudatod mintha sorompónál álldogálva várná bambán, hogy végre vége legyen a kilőtt tankokat szállító, csigalassúsággal vánszorgó tehervonatnak. Aztán egy tesze-tosza attitűddel fogsz kezet, erősen a szemébe nézve szorítod és rázogatod, kábultan érzed, ahogy a véredbe spriccel a perverzitás, pedig a gyűléseken mindenki szerette remek retorikai képességeidet, magas fokú, éretten zakatoló intelligenciádat, tenyérbemászó stílusbravúrjaidat.
Szürkületi bolyongás, pocsolyák a járdákon, a járdákban, illetve semmi. Ingertelen, töpörödött környezet próbálja újabb és újabb játszmák szabályait beléd gyömöszölni, hiába, innen már csak zuhanni lehet, a keserűség omlóssága megkerülhetetlen. Cipőd talpának ropogásában immár te is benne vagy, hogy hallgathasd, ahogy a nosztalgia utcái, terei az emlékként megtűrt korok fűzfáiként hajladoznak a szélben. A világ változik, még ha te inkább az állandóság felé kacsingatsz is, hogy végérvényesen megszabadulj a vágyaidtól.
Ám addig is pulzálsz és elszíneződsz, a kádat teleöntöd temperával, sikítozva belehuppansz, hamisan, de büszkén és igazi átéléssel énekelsz, hogy boldognak tűnj a tükörben. Fogkrém hancúrozik mosdószivaccsal, a tusfürdők samponoznak, habos a szád, vidámkodva pancsolsz. Hórihorgas rocksztár, szigorú vízilabdázó, a tengerek ura, búvár, betyár a mocsárban, aztán törölközővel felszeleteled őket. Marad időd a vacsorára is, mákos tésztát húslevesezel, körbekémlelsz, majd felvállalod az éjszakát.
Középen
Kék, zöld, fekete, fény. Bálterem a kastélyban. Duzzadó estélyi ruhák, vibráló keringő, folytonos kacagástól ráncos arcok, pedig a gróf úr még csak esti sétája közepén tart, talán most érkezett a patakhoz. Ott általában mosolyogva kacsázik, mint egykor édesapja.
Vágyakat korbácsoló pezsgőspoharak csilingelnek, a falakra és csillárokra gyűlő verejték sűrű szaftként csepeg vissza, helyenként magakellető csüggedésé gyűlik, hogy felszínre törhessen a másokban kéjelgés, a bágyadt pasztell.
– Tegnap Sfyéknél vacsoráztunk. Képzeld, a báró ingujjban fogadott!
– Hallatlan, drágám! Hogy bírtad ki?
– Ne is mondd, kedvesem! Az egész testem remegett az undortól!
Remegés, igen, ahogy sóhajokká bomlanak.
Végre feltűnik A úr, a rettentően vonzó és férfi, a sikeres és bálványozott tárgy a nők testében. Mozartba kezd a zenekar. Megrendelt és elvárt varázs, az izgatás első hivatalos felvonása. A lobogó szoknyák belepik a fotelokat, a lágyan surranó hangok forróvá nyalják a falakat. Perzselőn gőzölgő köd árad szét, s néha ebbe a katlanba köhintenek egy-egy csalókán félszeg mondatot a lüktető halántékúak.
– Álmomban egy meztelen férfi feküdt előttem az úton, de túléltem.
Cinkos kacsintással mesélnek a hölgyek, a mindentudó urak apró bólintással jelzik, értik az olcsó szándékot. Az illúziók nyáladzva tekeregnek és kavarognak, hiszen a talán sohase volt boldogabb idők elmúltával a tükör helyén úgyis csak a szánalom marad. A reménytelenül összecsavarodó testek hiába próbálkoznak a függetlenséggel, a nemiség túllép a határokon.
Aztán egyszer csak sárgulni kezd az éjszaka, a bál recsegve-ropogva idomul a virradat közeledtéhez. A megfáradt személyzet szétfolyó pillantásokkal szedi össze a Mozartból lett szemetet zizegő zacskókba, és egykedvűen hessegeti el a szagtól és fénytől szédült rovarrajokat. Körömlakkos férfihátak, szakálldörzsöléstől vöröslő, púdertől aszott női nyakak, rúzspecsétes függönyök, pezsgőtől híg hányásfoltok a küszöbökön. Kiszivattyúzott koponyaüledék.
Jobbra
Érdes fogaid csoszogására kelsz. A beszűrődő napfény feléd fordul, ritmusosság sugárzik a tapétából, langymeleget csókol szádra a ma. Nyújtózkodás izzít be, a nekirugaszkodási törvények megmaradásodat szavatolandó a jelenbe löknek. Egy kicsit nehézkesen túrsz hajadba ásítás közben, a tér lassan köréd tágul. Hátba vereget, és biztatón pillant rád a tudományosan ellenőrzött gazdasági társulások terméközöne. Próbálsz fütyörészve enni, odaégett rántottád azonban felhívja magára a figyelmedet. Forró teával gyógyítod harcos tüsszentéseid fellegvárát: nyolc papír zsebkendőt használsz el indulásig, aztán kulcsfordítás, lépcsőkön pattogás, és az elmaradhatatlan csókolom, Erzsi néni.
Az utca zúg, a fény van, elképzelhetetlen a visszavonulás, a robosztus kapuk olajossá válnak a tenyeredben, átcsúszol egy színtelen mezőre, ahol fekete nyúl harap a talpadba, rálépsz, szétfröccsen a tarlón – vére lángolva menekül a barázdákba. Felhők köpködnek a bokádra, báránytestük öklelve tol tölgyfád törzséhez. Beletaszítanak az odvába, rókakölykök dudálnak a füledbe, három félkörös ívjárat, hallgatózol, a világ zsibongása lovak dübörgő vágtájába torkollik, dobok tamja rázza porckorongjaidat, aztán munkahelyi belépőd torzójában találod magad. Köszönhetsz az embereknek; itt működőképes a fogadjisten suta szemérmessége, pár kézszorítás is belefér. Olykor te sem látod az alagút végét, jóllehet te valóban tudod, mi az alagút. Évtizedek óta megkülönböztetett figyelemmel kísérheted a lehetőségek formálisan megőrzött, persze többszörösen átgépelt oldalait, kizárólag olvasni felejtettél el.
Kilencven fokos fordulattal csimpaszkodsz a kávéautomatára, tejjel hosszú a kávé, két cukorral, kolléganőd vörös haja neked lobog, hozzád fordul pátyolgatás végett, sóhajai és testének sietős ringatódzása végtelenül utal, de most minden hideg, csak kínszenvedésként képzelhetnéd el, oda sem figyelsz. Inkább be az irodába, hogy ceruzát hegyezz, radírt tisztíts, készülj: lelkileg kiegyensúlyozottnak tűnj.
Ujjaid bénán ájuldoznak, odakint harsonák csitítják az utcán kóborló kölyköket, örömünnep készül elterjedni, mégis ki kell menned. Az öregedés jeleit homlokodra rajzolod a mosdó tükrében fekve, rágyújtasz, hátradőlsz, tehetetlenséget érezvén a hasadat fájlalod. Átadod magad ennek a talmi viszketésnek, először a fülzsírodat piszkálgatod, majd véresre vakarod magad, az első cseppre azonnal tekercsek zuhannak a csempékből, hogy elszorítsák a csuklódat – hogy végre visszasétálj dolgozni.
Pizsamád csíkozása vibrál cigarettád dobozán. Nem tudhatod, a pincérlány azóta volt-e valakivel, de vissza fogsz menni abba a kávézóba, esetleg a parkban is üldögélsz pár percet, még a fél hat körüli érkezési szándékod sem tűnik abszurdnak. Most már tényleg érted, hogy vágyakozás és merészség kell az átéléshez, a beleéléshez, elkeseredett önbizalmi hányados, akárha a város alatti csatornában gyártanád a fogalmakat a futószalagon, minden nap más színűre festenéd a vizet, kiábrándult, keserű patkányokkal és csapdába esett, öncsonkító színészekkel kelnél és feküdnél, boldogan vállalva a sorsodat.
Hirtelen eszedbe ötlik a hangja, az a csacsogón boldogító, lágyan susogó, igaz, amolyan egyenetlen tónusú szoprán, jóllehet egészen bizonyos lehetsz benne, soha többé nem találkoztok, se így, se úgy, hiszen mindig is a gyávaság bújtatott, simogatott, szeretgetett, gyenge vagy, védtelen, és ebben nem változol – kontra és rekontra: a tér apró, hangokból álló dallamot nyom az orrodba, ég a kezed alatt a munka, repül az idő, ha-ha.