A zene szelleme
Mert azt várják a holtaktól, hogy tudják az utat
a mindennapok szakadéka fölött. Amikor
elhagyják a kétségbeesés vidékeit, és elindulnak
egy távoli, ismeretlen birodalom felé,
amely olyan, mint a zene. Áradó, mindenütt
jelenlévő magányos várakozás. Ez a zene
nem töri át a falakat, halkan kopog,
a réseken szivárog át. Nesztelenül belopózik
és feltöri a láda mélyére rejtett diókat.
Előgurítja a rég elveszett színes üveggolyókat,
játszik velük. Egyszerre pattannak el a vitrinekben
a metszett kristálypoharak. Pattan el a húr.
A Zsidó menyasszony
Schein Gábornak
A nagy képtárakban mindig vannak, akik széket
hoznak magukkal. Könnyű, összehajtható kis
zsámolyt, mint a vadászok meg a horgászok,és azon ülnek. Tekintetüket mintha egy távoli
pontra függesztenék. Bár a termek nagyok, a meg-
figyelt pont még sincs olyan messze. Kicsit odébb,felfedezheted az eszközeiket. A múzeumtól bérelhető
festőállványt, a kis zárható festékes szekrénnyel. A ki-
feszített vászon alapozásán, ha közelebb mész,láthatod a kép krétával felvázolt körvonalait.
A tónusok hunyorítva jobban kivehetők, a testek
tömegei. Az ünnepi tolongás félelmet kelt. A jövőkiszolgáltatottságát az áldás sem tompítja. Aki újra-
festi, ismeri ezeket a szavakat. Hétszer másolja le
élete során ezt a képet, ahogy telnek az évek. Állnaka sátor alatt. Egyikük, aki azóta már nincs, ekkor is
halotti ingben. A meg nem történt valóság a kép
tilalmára utal, mondta, amikor eljegyzés után sétáltunka Wannsee partján. Nézhettük volna, ahogy úsznak
és kikötnek a hajók a Landwehr-kanalon a Heraklesz-
hídnál. Ujjunkon a szűkülő gyűrű. Még mindig túl fiatalon.