Ariadné
Órák óta a gyaloglás,
a Nyugati óráján megállt az idő.
Próbáltam a szemeddel nézni,
de ezt én is szépnek látom,
nézőponttól függetlenül.
Szemben a hízó Hold,
mögöttem a rakpart összes éjjeli sirálya.
Az üvegmozaik egy-egy darabja
tört fényed rozsdás glóriája.
Lábaid nyomából minek iszik a róka,
ha messze vagy.
Görgő fonálfejre kötve a csuklóm,
hosszában karistolja össze az alkaromat.
Hát hagyd a szálakat, kérlek,
és áztasd ki a bőrödből az illatomat.
Add vissza, hogy visszaadhassam a tiédet –
a forró fény a házakból ömlik az utcafrontra.
Ne bolyongjon benned az álmos körút hiába,
e gombolyagban rovott
belső köröd tükörben
mozdulatlan vonat kálváriája.
Ha végre mindezt elfogadom,
és nem várok semmit,
se választ, se szőttest, se haladó időt,
majd akkor elmondhatod magadról,
hogy megtanítottál szeretni egy nőt.
Többet itt az égre nézve,
sóvárgó keréktől nem lehet kívánni.
Labirintus felett hűvös ég a hátad.
Nézi, nézi az Isten, tanácstalan,
melyik ablakot kellene kitárni.