Szabó T. Anna soraira
A fájdalom, az megtanít a testre,
miként a csendet megleckézteti a vihar,
ledönti a köréd magasított falat,
s ott maradsz védtelen, erdő nélküli avar.
Lezuhant magaslatra tűzöd magad,
Egyetlen izzó szálon lóg a lét.
Tükrödben Niobé arcát látod,
körvonalaidban megvastagítod a feketét.
Már késő visszakönyörögni magad,
lárva testednek nincs báb-menedék,
karóid között bolyongsz az útvesztőben,
kilazult küllőidtől lelassul a kerék.
A fájdalom nem tanít meg a testre,
csak a lélek lesz árnyék Godotra várva,
de te újra otthont teremtesz védencednek,
s implantálod fényed a naplemente ágyékába.