Csend
Megléte formabontó.
Nincse megszokhatatlan.
Paránya üzenne még,
szőlőszem pirkadatban.
Ahogy hajlatán a dombnak
dércsípte kacsokból
tüzet rak az ég,
s felizzanak a sorban
parázsló venyigék.
Utazás
előbb a tű fokán át
meg vissza
majd túl kell még élni a zuhanást is
kivárni amíg mutatkozik
a membránok nyújtotta tér
ha parányi bemetszést
ejthetnénk a húron
ha képesek volnánk
ujjlenyomatunk labirintusává
sűrűsödni
egyszerre érinthetnénk
múltat jelent és jövőt
átnyúlnánk csak
az időn
és a mezsgyén
mint megolvadt cink
sistereg lüktet kiboltosul a mátrix
bontanánk csigalépcsők
feltekert vásznait
nem lelnénk az élt a hajtást
a szigorút az egyenest
lenyűgözne az értelem
különlegesen szép
mélytengeri akusztikája
csusszannánk
vadászkürt öblű odvak üregeibe
türemkednénk az ismeretlenbe át
hajtva gondolatok bőrizomtömlői által