Fenyvesi Orsolya versei

Lapszám, szerző:

A történetmondás kudarca

Utazik a család. Vörösek a színek,

egy golyóbist cipelnek.

Amerre elhaladnak, gördül a világ:

a formálódó állatok látvánnyá gyűlnek.

 

Pedig kővé válni csak annyi,

mint nem látni és nem hallani.

 

Beszélni lehet, persze, a mozgás

mindig kifelé igyekszik a kövekből,

de úgysem találja meg a kifelé vezető utat.

Erdőbe lépve a madarak átlátszóvá válnak.

Ahová a fény sem ér el, és lehetetlen

megkülönböztetni a növényeket az élőlényektől,

ott az érintés, ott az öröm.

 

De az éjszaka és a nappal alakzatai

mégis egyidejűek, szétválasztanak minket,

és az, aki nekünk utoljára marad,

számtalan variációban létezik,

arcát nem láthatjuk, fejét elfordítja,

mert a képzelet formái nem rá vonatkoznak.

 

Apa, anya és a gyerekek kézen fogva vezetik

a vegetációt a mikroszkópok lencséje alá,

barmokat a vágóhídra.

 

Gravitáció télen

 

Egyre sötétebbek a reggelek,

szűkülnek az erek, erősebben rúg a szív,

a fésű fogai közötti távolság

nem enged az ablakig.

 

Kavicsok, egymáshoz súrlódó,

megkövült pillantások, hevernek szerteszéjjel,

amikor visszahúzódnak a színek.

Egy gömb felszínén élünk,

a közelségben kell mérnünk a távolságot.

 

Türelmetlenebbül ver a szív, talán

látni próbál, de én nem hagyom.

Nem engedhetek fényt a testembe,

ebben a sötétségben fogadom vendégeimet.

Hogyan fázhatok ilyen közel a Naphoz?