Emptyfull4,3,2
„A valóság története nem azonos a világ, a dolgok és az emberek történetével.
A valóság az, amit nem lehet megismerni.
A Ding an Sich, vagyis magáért való, megismerhetetlen.”
Borbély Szilárd
Kézügyességtől függően mindenki tetovált. Színes és „fekete-fehér” képekkel telt felnőtt testek. Ül a család és mindenki varr; folytatja saját testét; rokona hátán a megkezdett ábrát. Akad, aki saját hátára mintázza a saját hátát. Ülnek a radiátor körül némán. A helyzet, a mondat hitelességéért a radiátor nem a fal mellett, hanem a szoba közepén áll. A gyerekekre vonalkód, ha elvesznének, vagy a felismerhetetlenségig mégis megkerülnének. Kész a család. Aztán a vasárnap reggelben lúdbőröző Dodgeok, Krisztusok, Donald kacsák, halott anyák kéz a kézben keresik templomaikat. Episzkopálistoktól az Anglikánokig minden felekezet felmutatja magát. Kivetítőkkel megerősített kápolna-kertek, a kocsikból is jól olvasható napi igével, útmutatással. Kép: hullámok, piros-fehér mentőöv, vízjelnek: Need a lifeguard? Ours walks on water. Azért a pixel azúr.
Ezek a testek otthont adnak még rengeteg majonéznek, colának, botox-injekcióknak, pacemakereknek, protéziseknek, lelkeknek, különböző, vagy éppen hasonló építményű testeknek. A belvárosban rengeteg mozgássérült botorkál, robogózik. Ani szerint nem sok, csak itt nem rejtőzködnek. Sok az amputált, akik egy részéről azért sejthető, hogy Irakban még járt. Az elhízásban van valami irreális, mintha már lehetetlen is lenne ekkorának lenni, és azt várod, mikor kap be nyalókának egy utcatáblát. Stop. A Portageon, fél szemmel figyelem, ahogy egy három méteres szakállas, maszkos – a szakáll a maszk – a maszkon szakáll-óriás a vállamba csíptet lufiból egy gólyalábat, esetleg papagájt.
Van, hogy ezek a testek, csak testek. Olvasom az ingyenes napilapokat, Free Press Winnipeg, Metro. A három hét alatt két! gyilkosság történt egy Budapest méretű, lakosságában azért jóval kisebb városban. Késelés, az áldozat természetesen hős volt. A saját testével védte az életét. (A legjobb bandában is előfordul.) Jó esetben itt mindenki hős lehet, ha rákos és bringázni kezd, véglegparkinsonos és éppen a fiával kajakozik – képekkel jól dokumentáltan –, és figyelmeztetnek bármire, gondolom az életre; vagy megölik. A másik: egy csaj fejbe baszta a barátját egy sörösüveggel, aki még haza érkezéséig tudott élni, aztán hogy, hogynem. A winnipegiek teljesen ki vannak akadva, részben mert rohadtul figyelnek a város image-re, (Take pride Winnipeg!)és néhány utalásból úgy tűnt, h az országos megítélés nem éppen kedvező. A bűn városa, a gyilkosságban első stb. Múlt héten egy ázsiai kiscsaj bringáját lopták el egy Tim Hortons (kanadai kávézólánc) elől, aki a rákra hívja fel útjával a kanadai lakosság lankadó figyelmét; nem zárta le a bicajt és mégis ellopták! Gyorsan twittelt pár csalódott sort a városról. Az újságban 2hasábos írás, arra válasz stb., aztán gyorsan vettek neki egy biciklit, adtak neki pénzt, papírokat, bárki is legyen, menjen Isten hírével. (Húzzon a rákba; na ilyet ők nem mondanának, ha addig élnek is.) Másrészt, nagyon más fogalmaik vannak a kriminalizmusról.
Az egyik környék (Broadway, Kennedy street – mintha másik város, másik ország) szerintük élhetetlen, jó esetben kérdéses, amúgy veszélyes környék. Valaki vizelő embert is látott arra már. Én csak a kertjükben zenélgető, söröző hippiket. (Azért az ötvenes gördeszkázó házaspár, lobogó ősz hajjal, fülhallgatóval, elég vicces a közép-európai szemnek. a fülhallgató szó meg a fülnek.) Amúgy a belvárost tartják veszélyesnek; hát nem tudom. Éjszaka még nem jártunk sehol, és a lerobbant, kéregető indimókon kívül semmi feltűnő. Azokat is már lassan arcról ismeri az ember: kísértetvárosok. Néha jön pár rendőr, kesztyűt húznak, odébb terelik, igazoltatják őket, akik aztán visszaülnek a helyükre, az utcára. Ezalatt Winnipeg különböző pontjain felbukkan a városi tv-s pár, riporter-csaj az állvánnyal, az operatőr a vállán kamerával, rögzítik a sétálókat, házak falát, galambszart, a Portageon a hatalmas színes üveggolyókat, nincs kitüntetett esemény, felveszik az időt.
Elkészült minden szükséges iratom, mondhatom azt is, papírom van rólam, hogyFitos Adrián vagyok; jogosan tartózkodom az országban, az útlevelem digitális ujjlenyomattal bír, munkát vállalhatok, lakcímmel rendelkezem, bankszámlám és Sin-codeom is van, ez a Fitos Adrián társadalmi, büntetőjogi, stb. értelemben, egy és ugyanaz, más, Kanadában tartózkodó Fitos Adriánokkal összetéveszthetetlen. Ez a Fitos Adrián akár júliusig is élvezheti Kanada vendégszeretetét. Emellett az önéletrajzok Fitos Adriánja irodalmár, kertész, festő, segédmunkás, eladó, könyvtáros, munkaköri leírás, regényes alak. Ezekben az önéletrajzokban, mindig valami inkább. Valamelyik kiemelten aktuális. Az önéletrajzok hasonlítása közben az is feltűnő, hogy az adott évben az egyik önéletrajzban éppen hajószakács, addig ugyanezen időben egy másik Életrajz szerint kőműves segéd.
Múlt héttel beindult a munkakeresés.
A munkavállalói engedélyem tiltja, hogy gyerekekkel foglalkozzam, és szex-shopban sem dolgozhatok, így, mindezt egymás mellett, egy mondatban. Küldözgetem a motivációs-életrajzaimat mindenféle helyekre. A kedvencem egy matrózmunka volt. Sajnos ott kérték a tengeren töltött időt (formaly sea time-nak), amit nem úgy mérnek, és máshogy számítanak be, mint a szárazföldi időt! (Építkezéstől-bontásig, kertészkedés, futárcégnél raktárosi-pakolós, teljes és részmunkaidős stb. sok helyre beadtam, de eddig semmi válasz semmire. Voltam részmunkaidős könyvtárosi felvételin. (sokakkal egyetemben), adatlapok kitöltése –már van olyan önéletrajzom, amit kívülről tudok –, és teszt: leginkább diszlexia szűrésére. pl: Mcadam, Macadam, és még tíz hasonló név abc-sorrendbe rakása. Könyvcímekkel, számokkal hasonlóan. Aztán, utána kiderült, h én csak a következő, őszi felvételire jelentkezhetek. Fogok. Gyakorlásnak minden váratlan helyzet jó, és szórakoztató is volt az egész ügy. Amúgy jópofa a főkönyvtár (Millenium), lelkes látogatói leszünk. (a városban 20 könyvtár) Voltam munkaügyihez hasonló központban, bár inkább az otthonit kell elképzelnem a hasonlításhoz. Itt inkább felvételi szituációkkal, resume-írással segítenének. Ha jövő hétig nem találok munkát, elmegyek rá. Napi pár óra, kb kéthetes tréning. Ani is próbálja a munkakapcsolatait megmozgatni. Szándék van, majd meglátjuk. Emigránsként a kapcsolati-háló még fontosabbnak tűnik. Már nagyon kezdenék bármilyen szar munkát. Talán a későbbiekben felbukkanó szart, azért mégsem.
A használt könyvek jó áron mennek, ált. 10dollárért vehetsz négy könyvet, beszereztük a To the lighthouset, a Franny és Zoeyt, és lassan befejezem Auster Sunset parkját, ami amúgy nem rossz. (Könnyen olvasom: gyanús.)
Hétvégén beköltöztünk a saját albérletünkbe. Nem az lett, amire korábban céloztam. Árban jó, kis amerikai-konyhás, világos. Műemlék jellegű ház kb 80 éves, itt az már műemlék besorolás alá kerül. A mellettünk 10méterre álló irodaház üvegablakai visszaverik az eget és a napfényt. Olyan mintha nem is lenne itt a ház, csak egy hatalmas négyzetrács vágná szét a vonuló felhőket. Tükrözi a másik üvegtornyot is, ami a másik oldalról mered a házunk fölé, és az viszont, vis két szembefordított tükör között élünk. A padlószőnyeges zöld folyosó, a vörös tűzjelzővel és exit-táblával, a szembelakások inkább egy túlkoros motelre emlékeztet. Van egy matracunk, egy macskaszőrös (Watson) kanapénk. Gyenge wifi. Egy yardsale-en vettünk állólámpát, meg egy fonott kisasztalt. (ilyen kirakodásokon érdemes vásárolni, viccesek is, és pár bögrével együtt volt kb 3000huf) Ani főnöke kért listát a hiánytárgyainkról, hátha a szülök is besegítenek székekkel, edényekkel stb. Megy a közösségi izé, segítség, idegen szó, szinte el is felejtettem. Nem messze tőlünk – 1perc – egy tágas park, a park végében egy államépület (Dom mondta, bár sztem ő sem tudja pontosan, h mi), ha jól látom, a tetején egy arany Hermész figura, nem, nem az, pedig jó lett volna. Az épület mögött egy másik park, mint mondja, a melegek kedvelt találkahelye. Nem tudom eldönteni, h magyarul értem-e a hangsúlyt. Velünk szemben a Manitoba archívum, mellette képzőművészeti múzeum (WAG), amellett a Kortárs galéria. Éppen a 100 Mester kiállítás tart, de az elmúlt hetekben jó, ha összevissza tíz embert láttam a múzeum előtt. Izgalmas környék.
Jönnek-mennek a fesztiválok. Két hete, valahol a városon kívül a híres folk-fesztivál, ahol azért húszezren is megfordulnak, hallgatni a countryt. Most meg a Fringe megy, amiből szintén semmit nem láttunk, de az egyik performanceborzolta a kedélyeket. Nyilván ezért írtak / és dumáltak róla kéjelegve, pfújj, de finom. Az egyik előadó majonézt nyomott a rektumába, aztán a közönség elé defekált. Így kicsit mást jelent: Mit néztél? Áh, valami kortárs szart.
A köztéri szobrok lehangolóan ízléstelenek: bölények, farkasok és/vagy huskeyk, folyón átúszó szarvascsorda. Két ücsörgő jegesmedve, attribútumaikból ítélve egy matróz (csíkos felső) és egy favágó (kockás ing, ami négyzetrács). Eddig két említésre méltót láttam. Az egyiket választottam a levél címének. Egy szökőkút, ami egy gőzölgő lombik, közelről nézve: lantra hasonlít.
2013. 08. 25.
(2013 júliusában, azaz negyedik hónapja érkeztünk barátnőmmel Winnipegbe, aki konduktorként kapott munkaajánlatot. Én nyitott munkavállalási engedéllyel követtem. Ez az írás impresszió egy városról, amely hirtelen a lakóhelyünk lett. Egy hely, ahol idegen lehetsz, és mindenki mást idegennek nézhetsz. Idegenben ez alig kihívás. – F. A.)