Rózsakert
Rózsakertünk mögött, kutyáink sírjai mellé
temettem tárgyainkat.
Különös növények nőttek a helyén,
kisgyerekek színes locsolókannáikban
hordják rá a vizet minden reggel,
őszre kinyíló vörös virágaikból koszorút fonnak.
Azt mondod, ne aggódjak, az előkert magába szívta
ittléted, mozdulataid illatát,
lélegezteti majd ezt a nyarat, mert idén nem jössz.
Gondoljak a terasz foteleinek mintájára,
kitépett hajszálaid a huzat szövetszálai közé épültek.
A fiókban még ott kell lenniük az altatóknak,
a házfalnak támasztott biciklik macskaszemein,
ha közelről nézem, még biztosan látszik
a sötét maradványa, torzónk árnyékának kicsinyített képe.
Hasizmod rándulásai ott köröznek
a kint felejtett hulahoppkarikában,
a hintaágy láncszemeinek rozsdájába egyenletes rovátkákat vájtak,
de a jeleket csak az akkor éjjel ott járt macskák,
és mi tudnánk visszaolvasni.
Az estike erősödő illatára gondoljak,
a kutyaugatás közeledő hullámára,
lépéseid ropogására a darabos aszfalton.
És higgyem el, itt maradtál.
A faház
A kerti kisház pala tetejéről a horizontig
vasúti átjáró, mögötte szántó, őzek rajzolódnak ki
a géptemető fényeiben.
Itt tanítottad meg nekem a csillagképeket.
Azt mondtad, ennél szebb nincs, és én magamra akartam
tetováltatni az aznap éjjeli égboltot,
de az évek során még annyi mindent találtál szépnek,
amire egy test bőrfelülete nem elég.
Nem volt elég a testem.
Miután elmentél, darazsak költöztek a helyedre,
hajnalban még dermedten, akár vízcseppek
potyognak sejtjeikből.
Szemben medence,
színes úszógumik közt rekedt,
vízfelszínen úszó gyereknevetés
– elsietett vágyaim horrorképe.
Miután elmentél, a jövő mészárlásba fulladt,
szándékainkat pedig elvetéltem
még mielőtt kitapinthatóak lettek volna.
Hagynom kell, hogy a vérre idetévedt macskák
lenyalogassák combomról a maradékokat,
arcomról a rászáradt érzéseket.
Mert lábaim nem bírnák el még egyszer a súlyát,
pedig ma hajnalban egyedül állok fel, elindulok,
és nem szégyellem a dögszagot.