arcom a hamis kettősség
látszatában
figyelt engem,
ahogy a borostyánnak
keretet adtam…
elmerengve nem találtalak máshol,
mint éjjeli képzeletem
örvénylő mocsara felett lebegő lidércfényt…
mélybe húzó zöngéid
átfűzték a hangok járatait…
bágyadt kéz rebbent felém,
s néhány szaggatott mozdulat után
ráébredtem
önmagam űz gúnyt belőlem
intéseimnek karikatúrájával…
félelemtől növekvő
pupilla kutak bújnak
önnön függönyeik mögé…
vaksötétben úgyis mindenki láthatatlan…
s kívántam Isten is hunyja le
mindig figyelő szemét…
nem látva kiutat rohanni kezdtem,
vállam az érkezőknek ütközött…
utam mentén mellettem elhaladva
egyre távolabb maradtak mögöttem…
a zsibongó tömegből kinyúlt egy kéz
s vállamnál megragadva megállított…
én voltam…
s kipattant eddig zárt szemem…
becsületem fényébe burkolózva
szűntem meg
rossznak lenni…