Gondolataiba mélyedve ődöng a református kollégium előtt. Fel-le sétál a járdán, olykor nekidől a hatalmas vaskaput tartó falnak, de nincsen sokáig nyugta: mozgásba hozzák nyugtalan lábai és gondolatai. Néhány lépéssel bent lehetne az iskolakertben is; de ott nem találkozhat senkivel, akitől valamit megtudhatna.
Neki pedig most ez a célja. Nem tud otthon ülni internátusi szobájában. Izgatja, mi lesz este. Ezt neki tudnia kell, hogy előre eldönthesse, mit tegyen majd. Nem csupán róla van szó, hanem a sárospataki református gimnáziumról. A gimnázium ifjúságáról. Ő maga csak nyolcadikos gimnazista, de a diákönkormányzat elnöke. S ez a körülmény igen megnöveli most a felelősségét. Este a polgári iskola tornatermében békenagygyűlés lesz. A gimnázium tanári karát és diákságát is meghívták rá. Az igazgató úr délelőtt értesítette a meghívásról, s ő kihirdette a diákoknak: vacsora után sorakozó, s testületileg mennek a nagygyűlésre. Természetesen a tanári kar is megy, csak éppen külön testületként, a pedagógus-szakszervezet egységeként. A diákok az ő gondjaira és felelősségére vannak bízva. Így szokás ez már Patakon, amióta a demokrácia – amelyet az utóbbi időben inkább gyengíteni, mintsem erősíteni igyekeznek a hatóságok – beköszöntött. Így vesznek részt minden nyilvános megmozduláson: ünnepélyen, felvonuláson. Joga van a diákönkormányzatnak bizonyos önállósághoz, de a jogok gyakorlása kötelességekkel is jár, mint például ezeknek a közös részvételeknek a megszervezése; a rend, fegyelem fenntartása és egyebek. Formailag független a diákönkormányzat a „külső szervektől” is: nem irányítja „politikailag” az országos diákszövetség. Megpróbálta ugyan hatáskörébe vonni az egyházi iskolák diákságát is, de ez sikertelen kísérletnek bizonyult. Azokat a református iskolákat, amelyeknek diáksága csatlakozni akart, az állam és az egyház közötti megegyezésre hivatkozva visszautasították az állami szervek. Ők, patakiak meg nem is voltak hajlandók kérni a csatlakozást. Önkormányzatuk tehát csak a tanári karnak, illetve az iskola igazgatóságának tartozik bizonyos felelősséggel. A tanárok nagyvonalúak; toleránsak, ha szükség van rá; az önkormányzat pedig cserébe leveszi a vállukról a szervezés és fegyelmezés gondjának nagy részét.
De bármennyire független is az iskola a „külső szervektől”, a közigazgatással és a társadalmi szervezetekkel illik együttműködnie. Nem húzhatja ki magát a közös ünnepélyen való részvétel alól sem. S ez a békenagygyűlés is ilyen. Az ifjúsági szervezet rendezi, állítólag a megyei ifjúsági szervek kezdeményezték, de a kivitelezésében a pataki kollégium vállalja a főszerepet. A népi kollégium… A diákelnök nem tud megbarátkozni ezzel az intézménnyel. Nem, mert Patakon ez a kommunista párt előőrse. Máshol az a baj a népi kollégistákkal, hogy nem eléggé bolsevikok, inkább a parasztság érdekeinek propagálói. No, hát itt nem! A szegényebb falusi diákokat igyekeznek megnyerni anyagi segítséggel, de cserébe a lelküket kérik. „Vezéreikkel”, noha diákokról van szó, a tanárok sem mernek ujjat húzni. Ha főkolomposok nem járnak órára – „politikai elfoglaltságuk miatt” –, a tanárok ezt szó nélkül tudomásul veszik. Senki nem vonja őket felelősségre. Csak ő hadakozik velük. Megteheti: nem függ tőlük. Neki két hazát adott végzete – jutnak sokszor eszébe Tompa sorai. Ha egyikben nem lesz maradása, ott a másik. Pataktól 15 kilométerre, keletre, a határon túl.
Ez azonban most csak lehetőségként merül fel benne. Igaz, többször megkérdezték már tőle fenyegetésképpen, amikor áthúzta a nékoszosok számításait, hogy akar-e menni egyetemre. Azon az áron nem, hogy eladja magát és az iskoláját. Ilyenkor – némi lelkiismeret-furdalással – a teológiára gondolt mint mentsvárra. Fel is ajánlottak ott neki egy ingyenes helyet, s amikor ő azzal a feltétellel vagy inkább kétséggel fogadta el, hogy nem biztos saját magában, azzal nyugtatták meg: ha az Isten azt akarja, hogy pap legyen, akkor úgyis az lesz; ha meg nem, akkor úgysem lesz az. Hát igen, a predestináció. Ez egyelőre megnyugtatta.
Most azonban nyugtalan volt. Nem a saját sorsa miatt. Leste az ismerősöket; próbálta belőlük kipréselni az információkat. – Mit hallottál az esti nagygyűléssel kapcsolatban? – állt nekik. Újhely felől ugyanis rossz hírek keltek szárnyra: Patakon Mindszenty hercegprímás és Bartha plébános ellen akarnak tüntetni.
Mindszenty József ügyén nem tudott eligazodni. Ahogy sok más ember sem. De az nem volt számára mellékes, hogy a katolikus egyház magyarországi fejéről van szó. Bartha plébánost meg bátor embernek tartotta. Kommunistaellenes prédikációit ő is többször meghallgatta néhány diáktársával. Megtörtént, hogy vasárnap kilenc órakor a katolikus templomba ment, tíz órakor a reformátusba. De itt most nemcsak Mindszenty és Bartha személyéről volt szó. Nem is csupán az elvekről. Hanem arról, hogy egy református gimnázium tüntessen két katolikus pap ellen. S ha arra gondol, hogy a gimnázium ifjúságának körülbelül negyedrésze katolikus, s ezeket neki papjuk és főpapjuk elleni tüntetésre kellene vinnie, lelkiismerete is háborogni kezd. Hogy állhatna ő ezzel a diáktársak elé?
Akikkel eddig beszélt, mindnyájan azt mondták: bűzlik valami a gyűlés körül. A nékoszosok között akadtak olyanok is, akik csak kényszerből éltek a népi kollégium adta lehetőségekkel; ezeket bizalmasan szóra lehetett bírni. – Mi is készülünk a békegyűlésre – mondta egyikük –, de nagy a titkolózás körülötte. A vezetők csak egymás közt tárgyalnak a részletekről, minket nem tájékoztatnak. Nem játszanak nyílt kártyákkal. – Egy másik szerint a megyei küldött elkottyantott valamint a tüntetésről is.
Az elnök elindult az igazgatói hivatal felé. Tudta, Szabó Gyula igazgató urat még bent találja. Amikor közölte vele aggályait, s tájékoztatta a szállongó hírekről, az igazgató elképedt.
– Minket békenagygyűlésre hívtak, mi békenagygyűlésre megyünk – jelentette ki, amikor egy kissé összeszedte magát.
Ez a jóhiszemű pedagógus még nem ismeri a mai módszereket. De mit tegyen majd ő, a diákelnök, ha ott szólítják fel őket váratlanul a tüntetésre? S mit csináljon az ifjúság? Ezeket a kérdéseket hangosan is feltette igazgatójának.
– Én azt a ti lelkiismeretekre bízom – mondta az igazgató.
Hát ez a legkönnyebb – gondolta az elnök, de annyira tisztelt igazgatóját, hogy a már majdnem megjegyzéssé formálódott véleményét magába fojtotta. Kifelé menet már meg is értette az igazgató urat. Hogy a tüntetés ötletével nem értett egyet, az nyilvánvaló volt a megdöbbenéséből. Demokratikus érzülete viszont nem engedte meg, hogy a diákságnak megtiltson olyasmit, amit az esetleg helyesnek lát. Én meg bízzam a lelkiismeretükre… – dohogott tovább. Vigyem a diákokat oda, mint valami birkanyájat, s majd azok ott kezelésbe veszik őket. Nem, ez így nem lesz jó. De a gyűlésre el nem menni sem lehet. Hátha nem történik semmi csalárdság, hanem egyszerű békegyűlésről lesz szó… Ha nem mennek el, évekig hallgathatja az iskola a „bírálatokat”. A döntés őrá maradt. Neki kell vállalnia a felelősséget. Úgy kell döntenie, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon. Érezte, hogy ez most nem lesz könnyű.
Amikor a gimnázium osztályait útnak indította a polgári iskola felé, arra az elhatározásra jutott, hogy a diáktársakat egy tömbben ülteti le: ne legyen nagy szóródás a teremben. Minél rugalmasabban lehet őket mozgatni, annál jobb. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy szükség esetén hogyan hozza tudomásukra: maguk döntenek arról, tüntessenek-e, vagy ne. Előre nem akarta ezt közölni velük; miért riasztaná meg őket esetleg egy rémhírrel? De ha ott hozza ezt a tudomására majd az elbizonytalanodott tömegnek, vajon nem lesz-e késő? Érezte, hogy ezt úgy kell tudtára adnia a diákságnak, hogy az latolgatás nélkül dönthessen. Csak azt nem tudta még, hogyan tegye ezt.
A szónokok nem sokáig hagytak kétséget afelől, mi a céljuk; először csak általánosságban beszéltek arról, hogy az ifjúság sem maradhat passzív ezekben a sorsdöntő években, napokban, „nem vonulhat passzív rezidenciába”, jelentette ki a gimnazisták derültségére egy tanítóképzős, aki latin szavakat talán csak katolikus temetéseken hallott. A rezisztencia szót meg valami politikai gyűlésen hallhatta.
Amikor elhangzott a felszólítás is – „Menjünk tüntetni Mindszenty ellen Bartha plébániája elé!” –, az elnök az elsők között ugrott ki az ajtón. – Gimnázium, sorakozó! – hallották csakhamar a hangját a kisodródó diákok. Némelyek egykedvűen álltak be a sorba, másoknak az arcukra volt írva, hogy szeretnének inkább valahol másutt lenni. A sürgető szavakra azonban – ha kelletlenül is – odaténferegtek osztályukhoz.
A gimnázium már felsorakozva állt, de az ajtón még jöttek kifelé a gyűlés résztvevői. Gyorsan cselekedni kell, határozta el az elnök, s jól hallható hangon így szólt a diáktársakhoz:
– Most pedig mindenki azt tegye, amit helyesnek tart!
Szeme a keskeny udvar magas kőkerítésén akadt meg. Gondolkodás nélkül döntött. A szavait fogadó dermedt csendben megindult a kőfal felé. Csak akkor hasított tudatába a felismerés, mire vállalkozik. Ő, aki testnevelésből mindig az ügyetlenebbek közé tartozott, át akar ugrani ezen a magas falon? Ő, aki gátfutáskor sorra döntögette fel a gátakat? Mi lesz, ha nem sikerül? Nevetség tárgyává válik. De lábai már futásra váltottak, s minden erejét beleadta a lendületbe. Az elrugaszkodás után megkapaszkodott a fal tetejében. Sikerülnie kell! – bíztatta magát, s csodák csodája, sikerült a két lábát is felhúznia. Ugrás lefelé – s a szomszéd ház kertjében volt. Szinte maga sem akarta elhinni, ami történt.
Próbált tájékozódni a sötétben; izgatottan keresve a kijutást az ismeretlen telekről. Szerencsésen kiért a várba vezető széles utcára, de csak a várkertben lélegzett fel. Csakhamar néhány osztálytársába botlott. Ők „legálisabb” úton jutottak a várkertbe. Tőlük tudta meg, hogy a gimnáziumi osztályok az ő „falugrása” után pillanatok alatt szétszéledtek.
Másnap tájékozódott a történtekről. Egypáran „passzív rezidenciába vonulva”, oldalról figyelték az eseményeket. Azok mondták el, hogy a plébániát Bartha plébános vasvillás hívei őrizték. Az ablakok sötétek voltak, a plébános nem fogadta gyertyafénnyel a népi kollégisták és a hozzájuk csatlakozó ifjak jelszavait.
Visszagondolt a tegnap estére. Amikor lelki szemei előtt megjelent a magas kőfal, hihetetlennek tűnt fel, hogy ő azt átugrotta. Mégis ez történt. Arra gondolt, hány kőfal mered akadályként az életben, az ember elé. Ledönteni ugyan egyedül nem tudja őket, de szerencsére átugorhat rajtuk. Hogy miért éppen ezt a furcsa módját választotta a távozásnak? Azt saját magának sem tudta megmagyarázni. Nem tervezte ő ezt, csak akkor villant fel benne az ötlet, amikor már cselekednie kellett. Kimehetett volna az udvarból a kapun is, de akkor egyszerűen csak „köddé vált volna”. Igen, az a mód állt volna közelebb a szökéshez, nem ez. Márpedig ő nem szökni akart, hanem – távozni. A fal átugrása így figyelemfelhívás lett: jóérzésű embernek nem szabad részt vennie ebben az „akcióban”.
De gondolatait nem a „nagy ugrás” kötötte le. Ez a „teljesítménye” – úgy érezte – eltörpül egy tény mellett, amely elégedettséggel töltötte el a lelkét: a református gimnázium nem tüntetett.