Ecce homo
Hát elment. Vártam már a hírt, nem lepett meg.
Csak azon forgott az agyam, el kell intézni a papot,
a temetőt, a sírkövest, a takarékot, a hagyatékot,
a harangozást, a temetkezési vállalkozót,
hogy össze kell szednem a személyes tárgyait,
már amit egyáltalán meg akarok tartani.
Pont én, akinek most csak annyi
lenne a dolga, hogy sírjon.
Nem sírtam. Elmentem. Elintéztem. Összeszedtem.
Csak pénteken ne legyen a temetés,
akkor nekünk nem jó… mondták a rokonok.
Pénteken temettük.
A sok rég nem látott arc jól fogadott.
Mindenki udvarias és kedves volt velem.
Megérdemeltem. Most.
Keményre fagyasztották, szinte izzadt a ravatalon.
Kicsattanó egészségesre festették.
Szomorú látvány, ahogy kopognak a göröngyök.
Aztán hónapokkal később kibontottam
a régi, udvari budinkat.
Nincs már rá szükség.
Ide járt ő is egykoron.
Mikor megláttam a szarcsomót,
ami belőle összeszáradva
itt maradt, végre kicsordult a könnyem.
Nézek egy képet
nézek egy képet az asztalon
amin még együtt voltunk szépek
mondd csak mivé lettünk kedvesem
már te se kérsz és én sem kérek
angyal szállt a kezemre látod
„kis teste hangtalan vacog”
nem tudtuk nem láttuk nem vártuk
nyisd csak ki gyorsan az ablakot
tollpihe zizzen a párnában
amin az én álmom is látod
nem sírsz csak könnyezel csendesen
mert nem ez lesz a legszebb álmod
a gyomrot remegtető izgalom
átrobog rajtad is mint egy vonat
valami zsírosat kérek enni tőled
pedig már nagyon közel az alkonyat
nézek egy képet az asztalon
amin szerettél és én is téged
minden ember megöregszik
csak a képek maradnak szépek