Lászlóffy Csaba versei

Lapszám, szerző:

1. A kancsin nézés gyakorlata

Az egész akkor kezd gyanússá válni
amikor a haldoklásaiddal szemben
már nem vagy teljesen érzéketlen
amikor a rikító zöld rét után rikító
pirosnak látod a saját véredet
agyacskád hiába ketyeg (kotyog)
egészségesen a hámló fejbőr alatt

ó te szegény teremtés a kihűlt
lakásban a hideg ágyba bújva
a durván ostobán felhasított térben
(elég egy kis rés a rosszul záró
öreg ablakfán – nem kell ahhoz
űrhuzat hogy az ember ukmukfukk
elpatkoljon akár leghétköznapibb álmában)

hangoskodás a nagy asztalnál családi ebéd
az unoka megragad egy fogpiszkálót
s mielőtt homlokodba szúrná megkérdezi:
nagytata te tudsz kancsin nézni?
(mióta teszem ezt már (!) gondolod
persze befelé a semmi felé kacsintva) –

hát ilyen egyszerű képzelődés a meghalás

2. A miniatúra*

Csecsemőkoponyámra emlékezem
a fejem úgy összezsugorodott akár egy
kiszáradt főzőtök egy sült birsalma –
amikor mákszem nagyságú lesz
(„ki ismer engem?” a szeretetet most
hagyjuk) blúzod zsebében hordhatnád
csak hát ami elillant belőle
(volt-e egyáltalán?) humorom

látom súgni akarsz valamit a fülembe
amely szinte már egészen eltűnt
az a kidudorodó torz kis maradvány
mint gyufaszál feje talán a dobhártya
nincsen benne semmi mágikus
ha forró leheletedtől még kigyúl?

* Wojciech Kuczok ötlete alapján

3 (kóda)

Nincs ebben semmi patologikus
házasság-neurózis vagy depresszió
a felhő vagyok (nem emlék)
még érzékelhető

ablakpárkányon kihajló fatörzs
visszatart a gyökérzet

hozzá kell szokni ejtőernyőt
államférfiakat röptet a szél
vagy csak lebegő táviratok.

2005. április 9.

Az utódok avagy a költő esélye

„Olyan minden könyv, testvér, mint egy legyűrt betegség.
De az, ki hozzád szólt, ott van a mélyben.”
(Lucian Blaga)*

Árvíz után újabb istencsapás:
marad fülükben egy-egy szó talán?

Mennyi ismeretlen kifejezés, gondolja
a lány; még hogy: kígyó a kalangyában! –
(tetszik neki különben a három-ujj vastag
csúszómászó, feszülő testén a foltokkal).
Attól a szótól is zavarba jött, ami állítólag
a végzete volt annak a rusztikus költőnek:
eretnekhit! „Naná, még elpusztulok, érzem,
ha nem ihatok valami jégbehűtött fincsi italt,
egy kólát, vagy tonicot vodkával. Ez a csobán
«friss« és «üdítő« kútvízzel kínált; mosolyra
állt a szája (bajsza, mint ősi zuzmó), amint
hozzátette, hogy: Elhiheti a kisasszony, hogy
itt falun született volt az öröklét…Lenéztem
az ócska kútba: békanyál csillogott körben a
kővájatokban, brekegést is hallottam, esküszöm!
Szóval itt élt az a dilinós öreg!” – szakad ki az
autóstoppra váró nagyvárosi csajból egy meg-
könnyebbült sóhaj. És szánakozva gondol a rég
halott költőre, akire rárothadt a termés, miközben,
mondják, fonnyadtlevél-erezetekből jósolt s olyan
címeket írt a versei fölé, mint például: Hérakleitosz
a folyónál; közben a hegyekből lezúduló árvíz
mindent elvitt, még a ceruzáját se találta meg a
nyúlós iszapban, mely bugyborékolva feneketlen-
mély bugyrába süllyesztette a döglött borjúba rekedt
bőgést a máktejjel altatott kínokkal s a Szűzanya képére
festett földöntúli szomorúsággal alaposan elkeverve.

2005

* 110 éve született