Nagyapámról egyetlen fénykép maradt örökül,
egyenetlen, sárguló, puha papírlap, évekig állt
a nyárikonyha komódján, egy kihúzott fióknak
támasztva, aszalódva a nap mint nap felszálló
ételgőzben, ami beitta magát a falakba, s valahogy
nagyanyám ruháiba és testébe is. Egész napját
e parányi helyiségben töltötte, az arc jól
láthatóan halványuló vonalai közelében, hogy időről
időre megsimogassa tekintetével, ahogyan azt férje
életében is tette, esténként, lámpaoltás
előtt kicsit mindig hosszasabban.
Olyan volt ez a néma álldogálás, mintha a két szem,
s a száj sarkában ülő félszeg mosoly megbabonázta
volna, mint egy különös imádság, amivel megváltani
remélte jegyét a kifürkészhetetlen dolgok világába, ahol
hite szerint az arc birtokosa várt rá, elalvás előtt ezért
befelé zsörtölődve sürgette az időt, az indulás
idejét, s mert nemcsak istenfélő, hanem bölcs
is volt, mindig csak magában és szégyenkezve,
jól tudva, hogy a földön mindennek rendelt ideje
van, ahogy a nagytudományú prédikátor írja.
Ott, abban az állandóan izzadófalú nyárikonyhában
éltem le életem első hat esztendejét. Emlékeimet félelmek
írdalják, mint kés a szalonnát, egyetlen percre
sem hagyhatott magamra, mert sírtam, vergődve sírtam
a sarokba tolt heverőn, hideglelősen fúrva fejemet a
párnába, a rám törő képek rémületének kiszolgáltatva
reszkettem, mint Krisztus az Olajfák hegyén, a park
homokjára dobott halként fuldokoltam, s akkor csitultam
el, mikor végre hallottam a fáskamra ajtajának
panaszos, méltatlankodó csattanását, s a szenesvödör súlya
alatt nehezen csosszanó léptek zaját. Később beértem
a tudattal, hogy a házban van, hogy szavaimmal
elérhetem, ekkép növekedett biztonságom tere a
hallótávolságig, feleségem nevetve meséli, álmomban
úgy furakszom hozzá, mint kölyökkutya az emlőhöz,
majd elgondolkodva teszi hozzá, de mégis valahogy
kétségbeesetten.
Négy éves voltam, mikor nagyapám meghalt,
a családban bánatot, bennem bosszúságot keltve.
A Balatonnál nyaraltunk akkor, s a ritka együttlét idejét
kurtította meg a távirat, értetlenül álltam a szobában,
néztem a ruhát hajtogató kezek játékát, egy szó sem
esett, s arra gondoltam, miért ne tölthetnénk ki
a tervezett időt, egy hét még hátra van, ismeretlen
és titkos örömök hevernek lustán előttem, nagyapa
biztos azért rendezte ezt az egészet, mert féltékeny
a nap szikrázó sugaraitól bódult halak bolond
fickándozására a moszatszakállas partmenti kövek
között, némelyik beleragadt a selymes
szövevénybe, fürge ujjakkal kihalászhattam,
hogy gyönyörködve a nap felé tartsam ezüstösen
vibráló testüket, vagy a homok simogató melegére,
az óriás nyárfák leveleit remegtető könnyű szélre, ami
olyan barátságosan locsogtatta a szinte mozdulatlanul
lebegő csónakok oldalán a vizet. Hát csak várjon
szépen a sorára azzal a temetéssel, ahogyan én is
kiböjtöltem ezt a nyarat, még akkor sem hittem,
hogy vége, mikor egész testemben éreztem a vonat
lusta ringását, készültem a pillanatra, fürkészve
lestem apám arcát, mikor mosolyodik el, s mondja,
hogy csak tréfa volt az egész, mehetünk vissza.
A végérvényesség csak otthon
szakadt rám teljes súlyával, vagy teljes súlyával
még ott sem, akkor sem.