Lassú léptekben
Az elsőre nem emlékszem. Kicsi
voltam, csak megtörtént.Évek a hegy lábánál a kitágult
térben, kellő nyomokat hagytak, de hogy
kerültem oda? – alig jártam még
akkor.Nyolc év múlva a hegyről le a völgybe,
végigbőgtem a hurcolkodást, a friss
házak, a betemetett árkok között.Húsz év kellett, mire a kinőtt szobát
anyámra hagytam, ruháim, könyveim
újabb falak közé költöztek, nyár volt,
szelíd napsütötte utcákon az új
otthonba vezetett kimért utam.Ezúttal télen: vissza a régibe,
ifjúkorom tanúfalai közé
megosztani a helyet öregebbel
és fiatalabbal, az okokra nem
térek ki, keserű szájamban
a túlérett gyümölcs, s kit is sértsek
meg, ha nem él, vagy igen, de nem fontos?Nyáron vissza a mézeshetek ódon
falai, a belváros házai közéMás város jön a sorban
szűk szoba az átmenet
lassan ősz majd koratél van
s innen is elmegyek
azt gondolom most már végleg
s kihúzok majd vagy négy telet
hazaérni és fűteni rettenet
másik történet
elvágom a szálat.S most itt vagyok, költöztem télen,
nyáron, ősszel, s talán tavasszal, nem
tudom, mentem, ha kellett, s ha nem
volt ki marasztal, nem mint a madarak,
hanem mert kell, ezért, azért, amazért,
csendért, jó szóért, munkáért, s hová
kanyarognak még csüggedt szárnyaim…?Szenet nem hoznak többé már, s én is
maradok, most csak az évek, évszakok
váltják egymást, csak a bőr, a kéreg
költözik rólam apró léptekben,
lassú ütemben, mint házamról a
vakolat.
Régi bútor
NEHEZEN szoktam meg – vagy talán nem is –
hogy valaki ott alszik mellettem, bár az ágy sem
az enyém, a régi majdnem ekkora volt, abban
csak egyedül szuszogtam; óvatosan forgolódom,
fel ne ébresszem, ha nehezen is, de elaludt,
légzése beállt egyenletes ritmusra; ki tudja
hányadszor próbálkozunk a szűk ágyat
megosztani egymással, estelente bekuckózni
magunk egy-egy sarkába, de nem volt mindig
így; volt nagyobb ágy, szétnyitható, és akkor jól
elfértünk, s volt hogy L-alakban összecsuktuk,
és a lábunk összeért, úgy viszont keskenynek
bizonyult, s végül ezért-azért a fotelágyba
kényszerültem évekre, de ebbe a kisebb szobába
azt már nem tudtuk bezsúfolni; most fejlábasan
elhelyezkedve osztjuk meg és rontjuk el egymás
álmát, hajnaltájt neszezve kelek, s az arcát
látom, s amikor hétvégeken beszélgetünk éppen,
egymással szemben ülünk, puha takaróink alatt
az észrevétlen hanyatló ÁGYON.