Éltem én negyvenöt évet,
Megőrzök kettőt, szépet.
Ád az Isten tán még hetet,
De aligha hetvenhetet.
Mindenütt megfigyeltek:
Diákjaim furcsán füleltek,
Hogy az utcán mit ejtek
Ki éppen okosat. Denevérnek
Jobb lett volna lennem,
Mint ezeket elviselnem.
Hisz néha hazám lazán megtagadott,
Pofont kaptam – tizenkettő nagyot.
Mint három nyulak, az igazgatók,
Jófiúk és széltolók,
Ijesztgettek engemet:
„Menj innen, míg lehet!”
S lett így bőven alkalom,
Hogy szép halom
Papírt begyűjtsek,
De ne fűtsek
Alá senkinek.
„Az ilyen minek
Van közöttünk,
Vele bűnünk
Csak nem kisebbedik,
Sötétség a szívből nem kopik.”
Így lettem én cinikus:
Vigyor e bús
Föld hátán,
Kín ellenség száján.
Mikor a két torony leomlott,
Fejem fölül a gondot
Isten védőn elseperte—
Nyolc szemeszterre persze.
Álmodtam egy jó nagyot:
Előadnak egy darabot
A Balázs-jelenésből,
De vezetőmből
A vélemény,
Mint afféle lepény
Tekerőzött elő:
„Immár újból elmegy ő!”
Hát nem lettem kommunista,
Se bősz rasszista,
Piár aktivista –
Tán maradtam humanista:
Bölcsen tanúsítva,
Hogy a lista
Alján mindig
Én vagyok
A legnagyobb
Pont, pont, pont…
Mellékdal:
Sok közülünk lótott-futott,
S dicsőség, előbbre jutott!
Én már csak így maradtam,
Mint egy lefoszlott puha paplan.
(2005)