Abban a tanévben a Humán Internátusban laktam, és már nagy legénynek hittem magam, pedig csak a tizenötödik évem felé közelítettem 1951-ben. De hát aki pecúrként kezdte Patakon, és ráhúzott már csaknem öt telet, az joggal hihette, hogy már-már a felnőtt státuszt ostromolja. Ehhez még hozzájárult meglehetősen színes múltam is, hiszen a Humán Internátus már a harmadik lakóhelyem volt, az Angol Internátus és a Tanítóképző kollégiuma után. Ez utóbbiban ugyan csak egy tanévet töltöttem, de a legkülönösebb esemény mégis ott esett meg velem, mikor is egy egér belefialt a télikabátom külső, nagy zsebébe. Mi tagadás, temérdek egér rohangált ott akkoriban, mert, ha jól emlékszem, valahol búzát is tároltak az épületben.
A Humán Internátus liberálisabb szellemiséggel bírt, mint a szomszédos Angol, ahol keményebb, regulárisabb módszerekkel idomították a növendékeket. Az eredményeket tekintve biztosan megvolt ennek is a haszna, de a diák mégiscsak jobban kedveli a szabadabb légkört, mely a Humánban Palumby Gyulának volt köszönhető. Mivel érte ezt el? A humorával, melyet mint az internátus igazgatója sem hagyott a kapun kívül, hanem ezen posztjában is igyekezett kamatoztatni. De mert jó tanár is volt, a diákjainál is megengedhetőnek tartott egy-egy humorosabb beköpést, és olyankor ő nevetett a legjobban. Egy ilyen elmeröppentyűmmel – a korai sikert megjegyzi az ember – én is nagy tetszést arattam egy esti összejövetelen, ahol éppen Oszlopos Simeonról volt szó.
– Milyen kár – mondta Palumby -, hogy az a keresztény aszkéta inkább kiment a sivatagba, és harminc évig ott ácsorgott egy oszlopon, pedig bizonyára hasznos tagja lett volna a társadalomnak.
– Oszlopos tagja – szóltam közbe, mire olyan röhögés harsant fel, hogy Palumby sokáig nem tudta folytatni fejtegetéseit. Már csak azért sem, mert ő maga is hahotázott, hiszen legalább annyira díjazta a diák humorát, mint a sajátját.
És bizonyára ennek a liberális szellemiségnek tudható be, hogy én is szabadabban kezdtem kialakítgatni a saját egyéniségemet. Ami elsősorban külsőségekben nyilvánult meg. Hiszen, mint említettem, nagy legénynek tudtam már magamat, és nemigen fűlött a fogam például a diáksapkához. Túlságosan kisdiákosnak éreztem, és ebből az attitűdből egyenesen következett a kalap utáni sóvárgásom. A felsőbb gimnazisták közül többnek is volt már kalapja, s ezáltal kétségtelenül felnőttebbnek hatottak. Arról nem is beszélve, hogy apám is mindig kalapban járt, és ahogy kicsit csálésan, féloldalasan viselte, az nagyon elbűvölt, mert igen férfiasnak tartottam.
– Édesapám – rukkoltam elő, amikor Patakra jött papi gyűlésre -, kéne nekem egy kalap!
– Minek? Ráérsz te még kalapot hordani. Egyáltalán szabad azt egy diáknak?
– Már hogyne lenne szabad – bizonygattam -, a felsősök között szinte mindenkinek van.
– Na jó, de azok felsősök. Te még messze vagy attól és leszel, ha nem kapod össze magad a tanulmányaidban.
Ez a célzás a robotos iskolai hétköznapokra persze nem lepett meg, mert apám csaknem minden társalgásunk közben a tanulmányaimra terelte a szót. És mert pap volt, néha egész kis prédikációt rögtönzött megjobbításom érdekében. Az indító mondat után most is egy ilyen következett, de amikor befejezte, megint csak visszatértem a kalaphoz.
– Édesapám – kezdtem egy mély lélegzet után -, ha megvehetem a kalapot, azt egyfajta előzetes jutalomnak tekintem, és cserébe jobban odafigyelek majd a tanórákon is.
– Biztos ez ? – nézett rám, de akkor már mosolyogva. – Mert ha nem, én leveszem a fejedről és odalököm az első kutyának, amelyik az utamba kerül.
Ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van, és amikor a százast is a kezembe nyomta – nagy pénz volt az akkor! – már csaknem felnőttnek éreztem magam. No, de hogyan tovább? A kalapvásárlás nem akármilyen művelet, ahhoz partner is kell, külső szemlélő, aki helyben hagyja, vagy éppen nem, a felpróbált fejfedőt. A kalap nélküliek közül senki sem jöhetett számításba erre a posztra, csak egy olyan kalapos felsős, akinek a kalapja nekem is tetszett. Ez ugyanis kellő biztosíték volt arra, hogy jó ízlése van. Hosszas töprengés után N. Pali mellett döntöttem, két okból. Először is mert barátomnak tudhattam, annak ellenére, hogy két osztállyal felettem járt. Másodszor és főleg azért, mert az ő kalapját tartottam a legtetszetősebbnek. Sötétszürke, jól bejáratott, felül szabályosan kerekre gyűrt, szalagja mentén már erősen szalonnásodó, tehát a kalapok családjában előkelően patinás. Magamnak is valami ilyet képzeltem el, csak vadonatújban.
– Örömmel társulok hozzád – egyezett bele Pali -, de arra ne számíts, hogy Patakon tudunk venni. Jó kalapot csak Újhelyben találunk, oda kell átmennünk a kisvonattal.
Az ötlet tetszett nekem, hiszen így összeköthetjük a kalapvásárlást egy kirándulással is. A kisvonattal meg egyébként is szerettem utazni, mert nagyobb társánál sokkal hangulatosabb volt, nézelődésre alkalmasabb, ahogy lassan, döcögve furakodott előre a hegyek között.
Az utazásra egyik hétköznap kora délután kerítettünk sort, bizonyára elkéredzkedtünk a szilenciumról ez ügyben, de arra tisztán emlékszem, hogy szép októberi időben történt. Kellemes langymelegben ballagtunk az újhelyi főutcán, amikor Pali hirtelen megtorpant.
– Van egy kis bökkenő öregem – mondta, miközben tekintetével kutatva körbevizslatta a környéket.
– Mi az? – bámultam rá.
– Hát csak annyi, hogy fogalmam sincs hol van a kalapos, vagy valami olyan bolt, ahol a tökfedőket árulják. Tehát mindenképpen érdeklődnünk kell. Tudod mit, komám, ott van az a cukrászda, menjünk be oda. Fejemet rá, hogy útba tudnak igazítani.
Bementünk a jó krémes illatú helyiségbe, ahol Pali azt javasolta, együnk is valamit, mert mégse járja, hogy csak úgy kérdezősködjünk. Beleegyeztem persze, mert én is megkívántam valami süteményt, elhessentve aggodalmamat, hogy az a pár forintos kiadás, még igazán nem veszélyezteti a kalapvásárlást.
– Na ez jól esett – mondta Pali, amikor kellő mennyiségű édesség bekebelezése után kijöttünk a cukrászdából. – Állítom neked, hogy ilyen remek francia krémest csak itt lehet kapni. Aztán a Rigó Jancsi se volt utolsó.
– Nekem is nagyon ízlett a somlói habos galuska – csettintettem a nyelvemmel jóllakottan bandukolva tovább, amikor néhány háznyira odébb Pali megint csak lecövekelt.
– A fene egye meg – csóválta a fejét -, elfelejtettük megkérdezni, hol van a kalapos. Látod milyen marhák vagyunk, pedig azért mentünk be a cukrászdába. De nem baj – pergette körül a pillantását – abban a kocsmában biztosan tudják. Különben is olyan szomjas lettem erre a sok süteményre, hogy muszáj leöblítenem egy pofa sörrel. Te nem így vagy ezzel?
– Mehetünk – rántottam a vállamon nagyvonalúan és indultam a jó kalappal bíró felsős után a kocsmába.
Mit mondjak? Amikor estefelé vidám hangulatban visszazötyögtünk a kisvonattal Patakra, mindössze húsz forintom maradt a százasból. A többit otthagytuk Újhelyben anélkül, hogy megtudtuk volna hol a kalapos vagy az üzlet, ahol a fejmagasítókat árulják.
– Te öreg – lesett rám Pali, amíg az iskolakert sétányán tapodva tartottunk az internátus felé – csakugyan kéne neked egy kalap?
– Hát persze, hiszen arra kaptam apámtól a pénzt.
– Az enyém tetszik neked?
– Nagyon – szakadt ki belőlem őszintén, míg pillantásom végigpásztázta a sokszor megcsodált, patinás, már-már muzeális kalapot.
– Akkor eladom neked – kapta le Pali a fejéről. – Itt van. Adsz húsz forintot, és a tiéd.
Belekotortam a zsebembe, kihalásztam a maradék húszast és cseréltünk. Pali a pénzzel, én meg a kalapjával a fejemen tértünk vissza az internátusba.
Aztán, amikor ismét Patakra látogatott apám, már a Palitól vásárolt kalappal büszkélkedve vártam az állomáson.
– Ez került száz forintba? – kérdezte rögtön, és a nyomaték kedvéért még felé is bökött. – Ez a szutykos, zsíros tökfedő? Hol szerezted? Vagy találtad a szemétben?
– De édesapám – mondtam sértődötten – nagyon jó kis kalap ez. Tessék megnézni, már bejáratott. – Elhallgattam és utána tettem, mint egy varázsszót. – Patinás.
– Hát ami azt illeti, valóban az – nevette el magát apám -, de azért, ha lehetséges, ne ebben gyere majd haza, mert ilyet a faluban már a kondás sem visel. Megértettük egymást?
Bólintottam erre, és mentem apám mellett. Az ő fején is kalap, az enyémen is. Az első kalapom. És követhették azóta újabbak, szebbek, nagyobb szélűek, patinája csak annak az egynek van. Mert kopott, megszalonnásodott karimája alól máig cinkosan kacsint elő az a nagy legény, az a pataki diák, aki valaha voltam.