Bagyrag
(részlet)
Kilencvenes évek ismerős szerelmes száma csorog a hangfalból, valahol a földszinten. Belemászott a képzeletembe Márton, és hogy mennyire semmi sem juthat eszembe, hogy menyire kies tájat rejthet egy könnyen nyíló zár. Művirág. Senkit se ejtsen zavarba, vagy ne terheljen meg, ha kicsit is többet hallani ezeket a szívcsordító remekműveket, amikre én, a szerelemgyermek és még sokunk készült.
Mert mi történt volna, ha egy hónappal később születek? Tényleg semmi? Megtelik a Hold és újra elfogy, és az egész semmin sem változtat?
Egyszerűen belátható itt a gangon, kihűlt fejjel. Elfolyik, mint az eső a csatornába, elfolynak azok az emlékek, elfolytak azok az évek és vagy megtalálom a módját annak, hogy megnevezzem, amit a bőröm alatt hordok, vagy viselem tovább.
Fénylettem a sötétben, de a világosság erről nem akart tudomást venni. Fénylettem, azokban a pillanatokban, mint egy izzadt testrész. Elcsúszik rajta a szó – kés éle a kemény tárgyon, a felismerés belém hasít. Ennyire makacsul elfedhetetlen a bűn, hogy eszembe és eszembe jut az a pár tucatnyi tragikus pillanat, és köztük lévő távolság, ami csakúgy, mint a szégyen, áthidalhatatlan.
Heni késik az ebéddel. A gang üres, Tintikutya egy szinttel feljebb fekszik, bundája átbújik a kovácsoltvas korláton. A belső udvarban áll a levegő, de legalább hűvös. Nagy szecessziós polgári ház, hatalmas fehér falak, sosem melegszenek át. A körfolyosó belső udvar három oldalán végigfut, az utolsón pedig egy csupasz fal, srégen pár ablak, mögötte a lépcsőház. A vasút megy azon túl, azért nem terveztek arra az oldalra lakásokat, viszont nem hallatszik be semmi, teljes a csend. A negyediken lakom, az üres fallal szemben, telis teli növényekkel. Egyébként egyedül. Ilyenkor várom az ebédet, dohányzom, locsolok a gangon, néha beszélgetek Klárikával, aki a bal oldali szomszédom. Mikor visszatér a fiától ragyog, jó ránézni, ha hallja, hogy rágyújtok, ő is kijön.
Viszont, ha a gyerekei régen nem hívták fel, napokig nem látni.
Nem szeretek egyedül lenni, félek, mikor arra gondolok, hogy a körülöttünk lévő tárgyak azért látszanak mozdulatlannak, mert tekintetünk mögött mozdulatlanak a gondolatok. Az egyedüllét felkavarja a teret, a leülepedett dolgok pedig előlépnek. Eszembe jut valami, és ez által a mozzanat által lép elém új arcában a gang látványa. Dohányzás közben az ablakok ritmusa ütemet ver a szemközti falon, az árnyékok a tér mélyébe nyúlnak.
Az előjövő emlékképeket, történeteket nem gondolom újra, mint ahogyan a jobb oldali szomszéd ablakából kisétáló macska mozgását sem, amit végig megy a virágok mellett és végigjárja a lépcsőházat, sorban a többi szintek gangjait. Egyben folynak végig rajtam. Vagy a hangulatom hozza elő őket, vagy egy tárgy. A korlát rácsairól egyszer az egykori iskolaablakból látható ágak jutottak az eszembe és azóta mindig.
Nem sodródtam, hanem igyekeztem a legtávolabb úszni az egykori otthontól. Amikor azt érzem, hogy beletestesül lényegével az iskolaudvar a nyomasztóan változatlan gangba… Heni késik az ebéddel.
Az iskola melletti nyírfasor felszólító módban állt, amikor teljesen elkésve battyogtunk be a kapun. Anyának reggelente gyakran volt rohama, habzott a szája, szemei, mint a csapba öntött víz, mélyükön forogtak, elapadtak, végül elhomályosultak. Nem tudtam levenni az arcáról a szemem, test ilyenkor egyenletesen rengett, mint a föld. Az iskolába menet egyikünk sem szól, csak mikor kiderül, hogy Ricsike megint elfelejtett valamit, de azt már nem árulta el, hogy mégis mit. Úgysem lett volna értelme visszamenni, mentünk inkább tovább, a folyosó üres volt, becsöngettek, bekéredzkedtünk, ki-ki a maga osztályában kért elnézést, vagyis én mondtam semmit, csak ledobtam a táskám a padba és magamban anyáztam egyet, Ricsike meg megszokásból bocsánatot kért, az órán tovább karcolta a padját.
A tesitanár hiányzott, helyettesítették, végig focizhattunk, bár ilyenkor eléggé fejvesztett a játék, mégis jó, ebben jó vagyok.
Onnantól kezdve gyakran volt anyánknak rohama, kiderült, hogy a többi baja mellé még epilepsziás is. Találtak egy újabb szót a szégyenre. Epilepsziás.
Állítólag mindig is furcsa volt, Heni szülésénél pedig megbomlott az elméje, aki pedig Ricsike után lett, az tényleg maga a megszégyenülés. Nem tudom magam helyett őt sajnálni, Heni tudja. Ricsikének meg természetes, ő csak így ismerte. Igaz, szeretni ugyan úgy tudott, boldog volt a gyermekei között és büszke volt ránk. Nem tudtuk viszonyozni, de neki nem esett rosszul. Vigyorgott, ha mi nem hagytuk, hát ölelgette Ricsikét háromszorosan, úgy is jó volt neki.
Apa és Anya egyszerre éltek külön ugyan abban a házban. Anya szeretett minket, Apa félt és ideges volt, fia, Ricsike Anyát szerette a legjobban, vagy egyedül csak Anyánkat szerette. Apa nem ivott, nem dohányzott, mint senki közülünk – jók akartunk lenni. Bár én ezt dühből nem tudtam magamról, a tanárok sem látták meg rajtam, pedig így volt. Heninek sikerült. Heni szorongott, de nem ítélkezett, nem törődött vele, hogy közöttünk nem volt, ki ítéletet mondjon, ezért családon kívüliek ítéltek el minket.
Az iskola mellett nyírfasor. Az ablakból nézve ágai vakon nyúlnak felfelé, kinövik az utcát, belenőnek a villanyvezetékbe, teleszórják levéllel az ereszt, ha esik, a falon csurog le a sáros lé.
Gondolattérképet rajzol Éva néni a táblára, hogy el tudjuk képzelni… Az ablakon nézek kifelé – az ablakot is telenőtte a fasor.
Ez a fasor volt a vár, mikor szünetekben az alsósok fogóznak – párosával futkároztak fától fáig, nyomták bele az ujjaikat a kérgek közé és gyúrták magukat felfelé a tépőzáras cipőkkel. Közben forgatták a fejüket, hol a fogó, akinek ott senkit sem ér elkapni.
A fogó szerepe állandósul, rajtamarad a bénákon. Az öcsém, Ricsike általában fogó, Heni alig volt az.
Az iskolaudvar egy nagy aszfaltnégyzet, hatvannégy színes vonallal. A sárga vonal vagy fél centi magasan domborodik ki az iskolapályából. Iskolapálya. Keringtek a kicsik, a tanárok holdjai a pályán, a vonalakon. A felsősök leülnek a szélére, a fal alá és néznek, mert az kemény. Beszélgetnek, ki a hülye. Lacibácsi pedofil. Ezt is mondják. Durva kimondani ott egymás között ezeket a szavakat, de így olyan, mint egy közös titok, ami felett uralkodunk. Mintha csak mi tudnánk, Lacibácsi nem is. Mint ha csak mi tudnánk, de azért Lacibácsi nem is pedofil. Csak, mint egy nagyapa.
Délutánonként olyan meleg van a fal alatt, hogy hatalmasra duzzad minden, és mi erőtlen senkik leszünk.
Aztán becsöngettek, felálltunk Bettivel, az akkori és egyetlen legjobb barátnőmmel, sétáltunk befelé, mellettünk az elsősök és másodikosok rohantak, mögöttük a két ügyeletes tanár. Balog Gabika kifordult a vécéből, nekifutott Klárinéninek, elhadart egy bűvös mondatot. „Valaki szétkente a kakiját.” Klárinéni meggyorsította lépteit, egyenesen be a vécébe, mi pedig megálltunk az osztályterem előtt. Balhé lesz. Hamar visszaért vöröslő arccal a folyósóra, egyenesen az igazgatóiba, de megjött Feribácsi, a föcitanár. Be kellett mennünk a terembe. Az órán a gyűrthegységek kialakulásait vettük, Feribácsi önfeledten rajzolgatott a táblára. Mindenki a szétkent szarról suttogott, közben ütköztek a réteglemezek.
A szünetben a fiúk egyenesen a vécébe mentek, csak Krisztián maradt a padjában, mert ő leszarja. Mire a folyosóra értem, Ricsike dermedten állt az igazgatói előtt. Lezajlott a per. Odamentem. Ricsike sosem mert az iskolában kakilni, mert tavaly, elsőben bekakált a napköziben. Azóta csúfolják. Elém lépett Klárinéni, közölte, mint egy halálesetet, hogy „az öcsém szétkente a kakiját a vécében.” „Az öcsém sosem kakil az iskolában.” – vágtam a pecsenye arcába. Ricsike ijedten felém fordította és kitört belőle, hogy „nem én voltam”.
Az ügyet eltussolták, de a suliban elterjedt Ricsike legújabb rémtette.