Hegyeim
(József Attilának)
Tátogó sebekként mélyülnek ráncai,
nyaldossa őket a szél.
Magasból, mélybe evickél
a napfény, szórt sugár.
Ormokon vízbefuldoklóként kapaszkodik
gyenge fű, szívós cserjeszál.
Zerge pajkosság eszmél bennem,
Saját titkaimat is lesem
Könnyű tavaszi szélben.
Lelkemmel vív rideg kőorom,
Pázsitos fennsík.
Tán nőhet itt még fa, virág
miben kapaszkodót talál a szív.
Bűnös szemekkel figyelem mélységem
Táguló térben látok zivatart,
bércet verdeső sanyarúságot.
Sziklát görgető vízben
tétova gally kering.
Szétmorzsol a nagy teher,
eszméletem, gondolat, acélsín.
Közrefognak hegyeim,
Óvón dőlnek, agyonnyomnak,
majd dédelget az anyag, a föld.
Temetőben
Jártam, porban, szélben,
Térdig virágban,
Rokonok gyertyái
Lobogva karcolják a szelet.
Nem vigasztal semmi.
Kezdet mindez…
Kis esti fájdalom.