A könyvek pakolásánál valahogy mindig a halottak
könyvei borulnak ki elém.
Megérint,
valahogy túl sok a halottam, vagy a véletlen túl sok,
ami elém hozza a kiborulásokat.
Valahogy megállok a pakolásban, lapozok,
olvasgatom a dedikációkat,
megérintenek,
elképzelem valahogy a már halott kezet,
élve hogy írta a sorokat,
mögé képzelem a halált, rá a szövegre,
meg bele is.
Valahogy így fogják olvasni a könyveim,
illetve hát nem azokat,
hanem az általam összeírt oldalakat,
akiknek beleírva adtam, küldtem,
ha költöznek, valahogy máshová rendeznek,
kiborulok, túl sok véletlen,
vagy túl sokak halottja.
Valahogy elképzelem a halott kezet,
azaz az élőt, amikor írja,
előttem írja-e épp,
látom-e, ahogy mozog a már halott kéz,
vagy postán küldi, nem a halott kezét,
s akkor nincs az íráshoz jelenet,
az írás van csak, az érintés, a valahogy nézése.
A nézés ellentmondást éleszt, halasztani a kérdést
nincs okom, miért hidegek a kiborult könyvek,
mindenük hideg,
és mégis miért mintha melegek,
egyáltalán, miért nem értem, mit üzen a tétova üzenet.
Mitől a hőfok idétlen ingadozása.
Miért nézem utána, ettől vagy attól a halottól van-e könyvem,
s ha igen, írt-e bele kéz.
Könyvem kevesebb volt, halottam se ennyi.
Tán nem kéne egy idő után költözni,
ülne meg minden halál érintetlen, a fekhelyén,
nem kéne valahogy elképzelnem a halált,
hogy borulnék elém,
játszanám-e a hideg-meleget,
hová is rendezném az érintett, kiborult könyvemet.