„Westelnémasága”
Pusztán azért is bőven némaság, mert a pályákon, szerte, semerre sincs
a „reklám helye” már: üzletnek ruhafodrán nincsen ez a pántlika,
cégnévként legalább. Bár oly mindegy. A lefedettség alól,
kék csillagképi égpajzstól szökni ugyan ki tud? Ovális, és elborít
mindent a fej felett. Ülni hát nyugodtan!, a rusztikumon. Ipari
szemét tetőzésére telepedve; elmélyült mélyponton, ön-völgymohán.
Patak csillámcserépzete: szaggatott törmelék a gyér növényzetek
fanszőrzetében. Közhely, hogy megsebez bennük az ég.
Naná! Az ég mindenütt, mindenben megsebez, épp annyira,
akár az összes perc: késpengék, zsilettek, nyisszant, érdes kövek
körömnyi éle vágdos. S visz is magával, ami azt itt illeti. A „Soha,
Soha Meg Nem Áll” fájonc s kutakodó Nő-Stierlitze vagyok.
Leszek. Úgy „vagyok”, hogy csak leszek majdan; életre lódít a
menekülés – miközben megfekszem a partot, önmagam
partját. Eónok múlnak, századok lombrobbanása, világ-
háborúk lehullt, letaposott avarzörgése; pár posztmodern
„örök”, suhogó vitája. Nem ámít el semmi! Mindegyre sárga nap
szív ki, ha nem kerülsz fölém, Fiú! (Kit megszülök ugyis.)
Nem beszélünk. Az a minimum: nem. Régen nyomják hiszen,
hogy több a némaság, bőven!, mint bármi szó. Tetőző verstanok
hegyéleken villognak; vadludak tollán el innen, Észak felé
párahűvösség testpáncélját cipelgetőn, természetfilmek álmát.
Hő optikájuk minket nem bánt, nem is fokuszál. (Távol a részletek
mint silbak állnak, Darwin serviens, reklámközökben rút a tévedés.)
Vénült foncsor, pattogzó felületű üvegmező a tévedés, ki a Fiú.
Már-már rutinból, legalábbis megszokottan. Hiába! Hiányozna ő,
ha nem vezetne teste. Míg ezt tudom, magamba nyúlok mélyen, és…
…vibráló légvetítés momentumai veszejtenek a Nagymamámba bele.
Később él nálamnál, hát én még későbben tudok? – Vak hónapok
fejtik meg helyzetem (ismét kilenc); szembogaramon a part színei.
Arról, hogy mit csinálnak
„Súrlófény” – ni, avítt-emelkedett! Aki ilyet leír, az Zsúrlófű Leány
stilisztikákat tanuló kancacsikók között. Nyereg vetül
rendesen egyikre-másikra közülük; egyszerre egyre (óvatos
a duhaj). Tenger alá merülne másként, akár Lakonikus Jani nyomorú
álmában. Rátépnek leheletfinom „aranyistrángjára”, e csipkeékítmény
inkább nyúl’, nem szakad. Reménye így, szexverejtéke alatt: fennmarad…
„Isten se mossa le önről a gyanúpletykát!” – hallja. – „Attól, paci-
nagy, én még bőven lehetek zsokéja. Sőt, annál inkább.” No, persze,
bőven vigasztalhatatlan is vagyok még metronómom falon lengedező
árnyékában, nagyded játékaink közben. Mígnem a Természet
Emez Szobája, amelyben vagyunk (mindegyre Valamely Hegy-Lábító),
hűs széllel fagylalva ki-kijegecesíti mozgástornánk átmeneteit.”
Az emlékezés, mégis, mit sem ér rájuk. „Nyix memorial, érteni?!
Kiterítik önt, teteme, az édes beteríti a hagyományt, hahogy
szerencséje van. De maga az emlékezet tényleg érdektelen; álfrivol
inventár legfeljebb. Zsúfolt, esetleges, gonoszul mindig megújuló
albérletre hasonlít: jól megépítették, így örökké üzemel benne minden
légyott, ami valaha lezajlott. Pattangat a bútor. Egy hanucha ott: hacuka.”