Zsávolya Zoltán: „Westelnémasága” Arról, hogy mit csinálnak

Lapszám, szerző:

„Westelnémasága”

 

Pusztán azért is bőven némaság, mert a pályákon, szerte, semerre sincs

a „reklám helye” már: üzletnek ruhafodrán nincsen ez a pántlika,

cégnévként legalább. Bár oly mindegy. A lefedettség alól,

kék csillagképi égpajzstól szökni ugyan ki tud? Ovális, és elborít

mindent a fej felett. Ülni hát nyugodtan!, a rusztikumon. Ipari

szemét tetőzésére telepedve; elmélyült mélyponton, ön-völgymohán.

 

Patak csillámcserépzete: szaggatott törmelék a gyér növényzetek

fanszőrzetében. Közhely, hogy megsebez bennük az ég.

Naná! Az ég mindenütt, mindenben megsebez, épp annyira,

akár az összes perc: késpengék, zsilettek, nyisszant, érdes kövek

körömnyi éle vágdos. S visz is magával, ami azt itt illeti. A „Soha,

Soha Meg Nem Áll” fájonc s kutakodó Nő-Stierlitze vagyok.

 

Leszek. Úgy „vagyok”, hogy csak leszek majdan; életre lódít a

menekülés – miközben megfekszem a partot, önmagam

partját. Eónok múlnak, századok lombrobbanása, világ-

háborúk lehullt, letaposott avarzörgése; pár posztmodern

„örök”, suhogó vitája. Nem ámít el semmi! Mindegyre sárga nap

szív ki, ha nem kerülsz fölém, Fiú! (Kit megszülök ugyis.)

 

Nem beszélünk. Az a minimum: nem. Régen nyomják hiszen,

hogy több a némaság, bőven!, mint bármi szó. Tetőző verstanok

hegyéleken villognak; vadludak tollán el innen, Észak felé

párahűvösség testpáncélját cipelgetőn, természetfilmek álmát.

Hő optikájuk minket nem bánt, nem is fokuszál. (Távol a részletek

mint silbak állnak, Darwin serviens, reklámközökben rút a tévedés.)

 

Vénült foncsor, pattogzó felületű üvegmező a tévedés, ki a Fiú.

Már-már rutinból, legalábbis megszokottan. Hiába! Hiányozna ő,

ha nem vezetne teste. Míg ezt tudom, magamba nyúlok mélyen, és…

…vibráló légvetítés momentumai veszejtenek a Nagymamámba bele.

Később él nálamnál, hát én még későbben tudok? – Vak hónapok

fejtik meg helyzetem (ismét kilenc); szembogaramon a part színei.

 

Arról, hogy mit csinálnak

 

„Súrlófény” – ni, avítt-emelkedett! Aki ilyet leír, az Zsúrlófű Leány

stilisztikákat tanuló kancacsikók között. Nyereg vetül

rendesen egyikre-másikra közülük; egyszerre egyre (óvatos

a duhaj). Tenger alá merülne másként, akár Lakonikus Jani nyomorú

álmában. Rátépnek leheletfinom „aranyistrángjára”, e csipkeékítmény

inkább nyúl’, nem szakad. Reménye így, szexverejtéke alatt: fennmarad…

 

„Isten se mossa le önről a gyanúpletykát!” – hallja. – „Attól, paci-

nagy, én még bőven lehetek zsokéja. Sőt, annál inkább.” No, persze,

bőven vigasztalhatatlan is vagyok még metronómom falon lengedező

árnyékában, nagyded játékaink közben. Mígnem a Természet

Emez Szobája, amelyben vagyunk (mindegyre Valamely Hegy-Lábító),

hűs széllel fagylalva ki-kijegecesíti mozgástornánk átmeneteit.”

 

Az emlékezés, mégis, mit sem ér rájuk. „Nyix memorial, érteni?!

Kiterítik önt, teteme, az édes beteríti a hagyományt, hahogy

szerencséje van. De maga az emlékezet tényleg érdektelen; álfrivol

inventár legfeljebb. Zsúfolt, esetleges, gonoszul mindig megújuló

albérletre hasonlít: jól megépítették, így örökké üzemel benne minden

légyott, ami valaha lezajlott. Pattangat a bútor. Egy hanucha ott: hacuka.”