Az alábbiakban kísérlet történik annak bemutatására, hogy a 19. század végi pozitivista jogszemlélettől miként jutott el a magyar jogbölcseleti gondolkodás a neokantiánus jogfilozófia európai szintű műveléséhez és annak részbeni meghaladásához. A terjedelmi korlátokra tekintettel természetesen csak jelzés szintjén lehet a meghatározó tendenciákat és törekvéseket bemutatni. Ennek során mindenképpen indokoltnak tűnik – ha röviden is de – utalni ezt a fejlődési pályát megelőző előzményekre.[1]
A magyar jogbölcseleti gondolkodás vázlatos áttekintésekor két általános megjegyzést kell előrebocsátanunk.[2] Elsőként szólni kell arról a sokat hangoztatott megállapításról, mely szerint az eredetiség hiánya jellemzi a magyar jogi tradíciót. E tekintetben valóban érezhető egy meglehetősen erős osztrák és német orientáció, mely Magyarország földrajzi adottságából, történeti-kulturális kötődéséből adódik. De emellett az egyes jogbölcseleti gondolkodók szemléletmódját természetesen más jogelméleti irányultságok is jellemzik, így beszélhetünk olasz, francia és még inkább angolszász hatásokról. Másodszor említést kell tenni Európa e közép-keleti régiója történeti fejlődésére jellemző sajátosságról, mely a jogtudományra és különösképpen a jogbölcseleti gondolkodásra sajátos kettősséget eredményező hatással volt. Így egyidejűleg tapasztalható volt a magyar jogi gondolkodásban a Corpus Iuris révületében való élés, mely a jogi konzervativizmus egyfajta megnyilvánulásaként is értékelhető, illetve az aktuálisan legmodernebb európai jogelméleti törekvések szinte naprakész közvetítése a magyar jogtudomány és jogi oktatás számára. A legjelentősebb magyar jogfilozófusokra ez utóbbi sajátosság a leginkább jellemző.
A magyar jogbölcseleti gondolkodás történetében a 20. század közepéig – ha csupán a legreprezentatívabb képviselőire gondolunk – három nagy korszakot (természetjog, jogpozitivizmus, neokantiánus) különíthetünk el, nagyjából követve az európai jogbölcselet fejlődését. A természetjogi gondolkodás jelenlétével már az első magyarországi jogi fakultáson, a nagyszombati egyetemen találkozunk, ahol a római jog keretében került sor a természetjogi tanok oktatására. A 18. század közepén az akkori uralkodó, Mária Terézia vezettette be a természetjog intézményes oktatását. A jogbölcselet művelésének és oktatásának alapjait ekkoriban Hugo Grotius tételei, illetve a – Hobbes, Leibniz, Thomasius, Locke, Huber tanaiból építkező – Samuel Pufendorf és Christian Wolff nevével fémjelzett racionalista természetjog képezte. E tanok legfőbb képviselője és közvetítője Karl Anton Martini (1726-1806), akinek bécsi egyetemi professzorként latinul írt művei a kiegyezésig kötelező tankönyvek voltak a hazai jogi oktatásban. A természetjogi gondolkodás e válfajában az eredeti természetjogi elvek, a radikális polgári törekvések és célkitűzések „megszelídülve” az abszolutista államnak és uralkodói akaratnak alárendelten érvényesültek. Vagyis a klasszikus természetjogi elvek csupán addig és olyan formában voltak értékesek és szükségesek a hatalom számára ameddig annak legitimáló alapját biztosították. A felvilágosult abszolutizmus számára alapvető fontosságú volt, hogy a jogi oktatás során jó állami hivatalnokokat képezzenek, akik biztos támaszát képezik a rendszernek.
A természetjogi tanok terén a 18. század végétől Magyarországon is a Kant-féle „észjogtudomány” (észjogi iskola) térnyerésével találkozunk. Eleinte a kanti tanokat homályosnak, fellengzősnek, sőt veszélyesnek tartva hivatalosan megtiltották tanításukat az egyetemi oktatásban, azonban a protestáns jogakadémiákon, melyek nyitottabbak voltak ekkoriban az „új” iránt, hamarosan a kötelező tananyag mellett a kanti gondolatok átadása is megjelent. A 19. század második harmadának meghatározó jogbölcseleti gondolkodója Virozsil Antal (1792-1868) már a kanti filozófia szellemében oktatta a jogbölcseletet. Művei – melyek többsége még mindig latin nyelven íródott – a hivatalos Martini-féle jegyzetek mellett „segédkönyvként” szolgálták a jogászképzést.[3] Mindazonáltal Virozsil elmélete sajátosan ellentmondásos maradt, kiindulópontjait tekintve a kanti szabadság-eszményt követte, következtetéseiben azonban számos abszolutista igénynek megfelelő megoldás szerepelt. A 18. század végének és a 19. század első harmadának jeles magyar jogbölcselői közül említésre méltók még: Stuhr József Fülöp, Petrovics József, Hirsch Mihály, Demjén Antal, Brezanóczy Ádám, Adámi János, Vuchetich Mátyás, Markovics Pál, Szibenliszt Mihály, Csatskó Imre, Vandrák András. Esetükben mindenképpen érvényes az eredetiség hiányára hivatkozni, hiszen a klasszikus temészetjog és a kanti észjogi tanok bűvöletében művelték a jogbölcseletet. De a 19. század közepén – Hoffmann Pál műveiben – már találkozunk az észjogi tanokat a német történeti jogi iskola – Savigny és Puchta – szellemében bíráló felfogással is, mely a jog legfőbb forrását a „nemzeti közszellem”-ben kereste.
A 19. század 40-es éveitől Pauler Tivadar (1816-1886) jogelméleti munkásságában lehetünk tanúi a magyar jogbölcseleti gondolkodás önállósodására tett első jelentős kísérletnek, melyet egyben – a Nyugat-Európában ekkor már reneszánszát élő – jogpozitivizmus irányába tett lépésnek is tekinthetünk.[4] Jogszemléletének sajátossága, hogy megpróbálta a kanti észjogi alapokat összeegyeztetni a történeti és nemzeti tradíciókat előtérbe helyező történeti jogi iskola szemléletmódjával. Jogpozitivizmusának „gyakorlati eredményei” igazságügyi minisztersége idején jelentőssé váló kodifikációs munkálatokhoz kapcsolódnak. A századfordulóhoz közeledve a társadalmi-gazdasági változásoknak, így az állami-politikai hatalom gyakorlásából magának mind nagyobb szerepet kívánó polgárság törekvéseinek az észjogi felfogás, pláne a klasszikus természetjogi szemléletmód már nem felelt meg. A közép-kelet-európai régióban, így Magyarországon is a társadalomtudományi gondolkodásban egyre nagyobb befolyásra tett szert a „tapasztalati világ” modellálására vonatkozó evolucionista-reformista magyarázatokban megjelenő pozitivista felfogás.
A jogpozitivista szemléletmód végleges uralomra jutása a magyar jogbölcseleti irodalomban Pulszky Ágost (1846-1901) munkásságához kapcsolódik.[5] Pályája kezdetén az angol történeti jogi iskola szellemisége, illetve az antropológiai szemléletmód gyakoroltak rá jelentős hatást, aminek eredményeképpen az 1870-es évek elején lefordította Henry Maine Ancient Law című művét, és a magyar nyelvű kiadáshoz – a neves angol pályatárshoz, Friedrick Pollockhoz hasonlóan – több mint száz oldalas magyarázó jegyzetet készített.[6] 1885-ben jelent meg nyomtatásban A jog és állambölcsészet alaptanai című korszakos műve. Egyetemi előadásait összegző könyve 1888-ban angol nyelven is megjelent Londonban.[7] A kedvező fogadtatás ellenére a nagy cél, a mintaértékűnek tekintett angol tudományos közéletbe való berobbanás azonban nem sikerült. A kontinensről Angliába talán csak egy új paradigmával lehetett volna betörni. Az egyébként rá nagy hatást gyakorló Herbert Spencer grandiózus korabeli opuszai mellett nem volt igazán helye szintetizáló alapmunkának.
A hazai tudományosság szempontjából mégis mérföldkőnek tekinthető Pulszky teljesítménye, hiszen fő műve megjelenésétől számítják Magyarországon a jogpozitivizmus diadalra jutását. Pozitivista szemléletében egyaránt jól megfért a fejlődés-gondolatot meghatározó „életérdek” mint mozgató erő a klasszikus liberális jogfelfogást tükröző „cselekvőségi elmélet”-tel, mely szerint az államnak, illetve a jognak a lehető legnagyobb egyéni szabadságot, „cselekvőséget” kell biztosítani. Pulszky idejekorán fölfigyelt a 19. század végén bekövetkezett társadalmi, gazdasági, politikai változásokra, illetve annak az állam tevékenységi körére gyakorolt hatására. Az állami szerepvállalás erősödését a gazdasági viszonyok alakításában, valamint a szociálpolitikában és az egészségügyben vélte fölfedezni. Kora kapitalista fejlődési tendenciáit világosan érzékelve a klasszikus liberális eszmeáramlat meghaladásának tekinthető korai szociális állam ideáját vetítette előre, illetve idejekorán fölfigyelt a korabeli államkereteket később szétfeszítő nemzetiségi ellentétekre. Munkássága számos társadalomtudományi területre gyakorolt jelentős hatást, így egyaránt magáénak érzi Pulszky életművét a jogbölcseleten kívül, az államelmélet, a politikaelmélet és a szociológia. Az 1880-as évek végétől aktív politikai szerepvállalása elvonta energiáit a tudomány művelésétől, így életművét befejezetlennek tekinthetjük. Tanítványai közé tartoztak a századfordulót követő magyar progresszió kiemelkedő képviselői, mint például – a később jelentős jogbölcseleti életművet alkotó – Pikler Gyula és Somló Bódog, valamint – a politikus-tudós – Jászi Oszkár, akik polgári radikálisként egy új, modern, minden feudális kötöttségtől mentes 20. századi Magyarországért küzdöttek. Úgy vélték, hogy csak egy széleskörű társadalmi, politikai és jogi modernizáció teremtheti meg a nyugat-európai fejlődési modell megvalósításának alapját.
A pozitivista szemléletmód a századfordulón Pikler Gyula (1864-1937) működésével érte el magyarországi történetének csúcspontját.[8] Az állam és a jog kérdéseit a természettudományos megalapozású szociológia oldaláról közelítette meg. A jogfilozófiát a jog természettudományaként fogta fel. Pikler pozitivizmusa comte-i értelemben érvényes, a jogot mint társadalmi tényt kezelte. Spencer egyértelmű hatása nyilvánul meg azon gondolataiban, amikor a társadalom fejlődési törvényeiből következtet a jogra. Sajátos elméletet állít fel az állam és a jog keletkezésével és fejlődésével kapcsolatosan. Úgy véli, hogy az emberek nem ösztönszerűen, hanem „célszerűségi belátásuk” alapján cselekednek („belátásos elmélet”), s ennek során hívják életre és fejlesztik tovább a szükségleteiket egyre tökéletesebben kielégítő normákat és intézményeket. Az emberek így teremtenek meg olyan társadalmat, intézményeket és jogot, melyet racionálisnak és célszerűnek tartanak. A célszerűségi belátás hordozói, első felismerői, a társadalom legkiválóbb tagjai, az ún. művelt osztályok. Piklert az 1910-es évek elejétől kezdve egyre inkább a társadalmi jelenségek mögötti élettani és pszichológiai okok kezdték foglalkoztatni. Ennek következtében fokozatosan eltávolodott a jog- és állambölcselet kérdéseitől és lényegében tudományszakot váltva pszichofizikai és érzékfiziológiai kísérleteket folytatott. Ezirányú eredményeit főleg német nyelven publikálta.
A századfordulót követő időszak jelentős változást hozott mind az európai, mind a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetében. A kontinensen ekkoriban formálódó neokantiánus jogfilozófia kisugárzása eredményeképpen végleg háttérbe szorultak a hagyományos természetjogi és jogpozitivista megközelítések, illetve a történeti szemléletmód. A jogtudomány új utakat keresve ismeretelméleti, módszertani és modern értéktani szempontok előtérbe helyezésével kereste a jog új megközelítési lehetőségét. A magyar jogbölcseleti gondolkodásban mindez a folyamat elsősorban Somló Bódog (1873-1920) munkásságához kapcsolódik, akinek életműve révén lehetővé vált a korábbi fejlődésbeli fáziskésés fölszámolása és a korabeli élenjáró neokantiánus jogfilozófiai gondolkodás hazai megalapozása.[9]
Somló a magyar jogbölcseleti gondolkodás nemzetközileg is méltán legismertebb képviselője. Viszonylag rövid, negyedszázadnyi időt kitevő tudományos pályafutása két szakaszra osztható. Az 1910-ben megjelent A jog értékmérői című tanulmányát tekintik a korszakhatárt reprezentáló írásának. Az első pályaszakasz Spencer tanainak maradéktalan elfogadása és hirdetése, illetve Pikler természettudományos-pszichológiai belátásos elméleti felfogása[10] és részben a materialista történetfilozófia hatásának jegyében telt el. Érdeklődésének középpontjában az ún. naturalista szociológia problémáinak tárgyalása állt. Somló ez idő tájt Pulszky és Pikler mellett a magyar pozitivista jogbölcselet harmadik kiemelkedő képviselőjévé vált. Tudományos pályafutásának második korszakában következett be a neokantiánus fordulat, mellyel megteremtette a magyar jogbölcseleti gondolkodás eddigi legprosperálóbb korszakát, ami a század közepéig, a marxista jogelmélet uralomra jutásáig tartott. Míg korábban a jogfilozófia és a jogszociológia közé egyenlőségjelet tett, addig a neokantiánus szemléletmódnak megfelelően ekkortól már elválasztotta egymástól a jog vizsgálatának e két területét. Ennek az időszaknak az eredményei azok a művek, melyek Somló tudományos hírnevét jogfilozófusként idehaza és főleg a német nyelvterületen megalapozták. S joggal lehet büszke a magyar jogtudomány arra, hogy Rudolf Stammler, Gustav Radbruch, Hans Kelsen és Alfred Verdross mellett Somlót is az európai neokantiánus jogfilozófia nagyjai sorában tartják számon.
A századforduló táján publikált írásaiban a természettudományos pozitivizmus és az evolúcionizmus alapján állva kritizálta a korabeli „hivatalos” tudományeszményt. Pozitivista elméleti állásfoglalását ekkoriban radikális közéleti-tudományos tevékenysége egészítette ki. E korszak egyik fő művének tekinthető az 1903-ban megjelent Állami beavatkozás és individualizmus című könyve. A korabeli monopolkapitalista fejlődés együttjárójaként tekinthető fokozott állami szerepvállalás ténye kikényszerítette a jog, az állam, a politika funkciójának és intézményeinek újragondolását. Az 1906-ban megjelentetett Jogbölcseleti előadásaiban – bár a korábbi pozitivista nézőpont változatlan – egy sor kérdésben a későbbi fő művét, a Juristische Gundlehre-t idéző megfogalmazásokkal találkozunk. Különbséget téve a tiszta és az alkalmazott (normatív) tudományok között már ekkor rögzíti későbbi neokantiánus kiindulópontját, mely szerint a jogbölcselet két kérdéskör vizsgálatára szorítkozik: 1. a jog előföltételeinek és fogalmának meghatározása (jogi alaptan), 2. a helyes jog kutatása (jogi értéktan). A neokantiánus fordulat valójában – Stammler hatására – a helyes jog kérdésének tárgyalásában következett be, majd az 1917-ben német nyelven publikált Juristische Gundlehre című terjedelmes könyvében csúcsosodott ki. Somló fő művében a korabeli neokantiánus felfogásnak megfelelően a jog – tartalmától független – fogalmának és fogalmi elemeinek analitikus elemzését adja. Somló elméletében a jog, mint a legmagasabb rendű hatalom (jogalkotó hatalom) parancsa jelenik meg. Művének lelkes fogadtatása arra ösztönözte, hogy hasonló alapossággal kidolgozza jogi értéktanát is. Ennek előfeltételeként hozzálátott egy önálló filozófiai alapvetés – ismeretelméleti megközelítés – kidolgozásához, mely csupán korai halála után 1926-ban, posztumusz műként, töredékes formában jelenhetett meg.[11]
Somló munkásságával a neokantiánus irányzat szellemisége vált uralkodóvá a hazai jogbölcseleti gondolkodásban. Somló kisugárzó hatása – legkedvesebb tanítványa – Moór Gyula (1888-1950), aki a két világháború közötti legtekintélyesebb magyar jogfilozófus, a szegedi majd a budapesti egyetem professzora munkásságában érhető tetten.[12] Az 1920-as évek elején Moórt joggal nevezte az „új magyar jogfilozófia” megteremtőjének Horváth Barna, a neves pályatárs, utalva mindazokra az előzményekre, melyek idehaza megalapozták ezt a teljesítményt.[13] Moór újszerűsége „összefoglaló” szemléletmódjában öltött testet, melyet egyes kritikusai nem minden ok nélkül eklektikus fölfogásnak neveztek.
A neokantiánus jogfilozófiához való kötődésében Moórra a legnagyobb hatást Stammler – akivel 1912-ben a berlini egyetemen személyesen is megismerkedett – és Somló gyakorolták. Rajtuk kívül Kelsen nevét kell megemlíteni, akinek az elmélete – bár sokat vitatkozott vele[14] – mindenkor viszonyulási pontként hatott jogbölcseletére. Moórt saját jogfilozófiai rendszerének kialakításában a rá nagy hatást gyakorló filozófiai és jogbölcseleti előzmények problémafölvetéseinek komplex szemlélete jellemzi. Az 1923-ban megjelent Bevezetés a jogfilozófiába című első összefoglaló jellegű művében a jogfilozófia három önálló vizsgálódási területéről beszél: 1. a jog fogalmának meghatározása („jogi alaptan”), 2. a jog általános okozati összefüggéseinek vizsgálata („a jog szociológiája”) és 3. a jog helyességének kérdése („jogi értéktan” vagy „jogi axiológia”). Már ebben a művében megfogalmazza a tágabb értelemben felfogott jogfilozófia negyedik kérdésköreként a „tételes jogtudományok módszertaná”-t.
Moór a 1920-as évek végétől a neokantiánus filozófiában új utakat kereső – Wilhelm Windelband, Heinrich Rickert nevével fémjelzett – „badeni” vagy más néven „értéktani iskola” által megfogalmazott paradigmákon próbálta jogfilozófiai rendszerét továbbépíteni. Ennek során a neokantiánus jogbölcselet központi problémáját jelentő valóság (Sein) és érték (Sollen) világának szigorú elkülönítése helyett a kiengesztelhetetlen ellentétet vallókkal szemben e két szféra közötti kapcsolatot kereste, melynek következményeképp a jogot az „értékes valóság” birodalmába tartozó jelenségként értelmezte. Míg az 1930-as években Heinrich Rickert fölfogásában vélte a legtöbb fogódzót megtalálni, addig az 1940-es évek elejére Nicolai Hartmann újhegeliánus indíttatású filozófiai tézisei kerültek előtérbe elméletében. Az 1940-es évek elején megjelent munkáiban a neokantiánus és újhegeliánus filozófiai gondolatok szintéziseként fölfogott „újabb kultúrfilozófiai irányzat”-ban látta a jogbölcseleti gondolkodás megújításának lehetőségét. Mindezek következtében a jogban nemcsak absztrakt előírásokat tartalmazó szabályrendszert látott, hanem egyben azoknak az emberi cselekvéseknek a testi-lelki realitásait is, amelyekben a jog szellemi tartalma élő valóságot nyer. Sajnálatos tény, hogy a közbejött háború és az azt követő mozgalmas évek elvonták az idejét az új filozófiai alapokra épített jogbölcseleti rendszer kidolgozásától. Moór munkásságának legmaradandóbb – a későbbiekben is legtöbbet hivatkozott – része a jog fogalmával összefüggő vizsgálódása. Valójában ez az a kérdéskör, melyben legerősebben érvényesült tanítómestere, Somló Bódog hatása. A hatalmi- és kényszerelméletek sokaságában a társadalmi ténylegesség gondolatának a jog fogalmába való beemelésével Moór árnyaltabbá tette a jog mibenlétének vizsgálatát, lehetőséget nyitva a jog mögötti hatalom sajátosságainak vizsgálatára.
A magyar jogbölcseleti tradícióban az 1930-as évek elejétől kezdődően az uralkodó neokantiánus felfogásban új színt teremtett meg Horváth Barna (1896-1973), akinek pályakezdését még a 1920-as években Moór segítette, s később a szegedi egyetem professzoraként vált híressé.[15] Jogelméleti szemléletmódjának – melyet előszeretettel nevezett jogszociológiának, sőt Kelsen terminológiáját szem előtt tartva „tiszta jogszociológiá”-nak – eredetisége főképpen az ún. szinoptikus (egybenéző) látásmódjában és az ehhez funkcionálisan szorosan kapcsolódó processzuális (eljárási) jogszemléletében nyilvánult meg. Horváth elméletének eredetisége két alapvető – a korabeli jogfilozófiában egymásnak ellenfeszülő – paradigma összeegyeztetésében mutatkozik meg. Az újkantiánus (Lask, Rickert, Verdross, Kelsen stb.), illetve a pragmatikus-empirikus szemléletmód (Pound, amerikai realizmus, pszichologizmus stb.) egyidejű érvényesülése és egymásra vonatkoztatása nem csupán a magyar, hanem az európai jogi gondolkodásban is úttörő jellegű vállalkozásnak számított. E két nagyhatású paradigma jelenléte természetesen nem véletlenszerű. Míg a neokantiánus paradigmát a két világháború közötti Közép-Európában evidensnek kell tekintenünk, addig a pragmatizmus bizonyos szempontból új gondolatként jelenik meg, pláne ha a korabeli magyar jogbölcseleti közfelfogásra gondolunk. Horváth empirizmus iránti fogékonysága két okra vezethető vissza. Egyrészt pályája elején mint gyakorló jogász tudatosan élte meg a norma és valóság ellentmondásait, amellyel a neokantiánizmus nem nézett szembe, másrészt a 1920-as évek végén tett angliai útja során nagy hatást gyakorolt rá az angolszász jogi kultúra.
A Horváth által kidolgozott szinoptikus módszer a neokantiánus jogfilozófia egyik alapkérdésének, az érték és valóság összefüggésének egészen eredeti értelmezése. A „kortárs” hazai jogfilozófiai gondolkodás legjelesebb tagjai Somlótól Moóron keresztül Horváthig e probléma megoldásával voltak elfoglalva. Horváth e módszert a jogászi tevékenység lényegéből bontotta ki, s a bíró fejében végbemenő gondolkodási sémának tekintette a jogot, amely nem más mint egy „reflexív gondolati képződmény”. A jogász eljárása azáltal válik szinoptikus módszerré, hogy a jogesetet a jogi normára, illetve ezzel egyidejűleg megfordítva a jogi normát a jogesetre vonatkoztatja. A jogász tehát egy normatív tényállást vet össze egy valóságos tényállással. A jogásznak e munkájához jogszabályokon szelektált tényismeretre és tényállásokon szelektált jogszabályismeretre van szüksége. Míg a gyakorlati jogász elsődlegesen a jogesetre, az elméleti jogász inkább a jogtételre összpontosít, de mindkettőjüket az jellemzi, hogy együtt nézik a jogesetet és a jogszabályt.
Horváth szinoptikus szemléletmódjához szorosan kapcsolódó processzuális jogszemlélete szerint a jog nem egyszerűen egy norma, hanem az elvont magatartási minta és az annak megfelelő tényleges magatartás, vagy másképpen, a norma és magatartás kapcsolata, ami nem más, mint az eljárás. Az eljárás a jog „genus proximuma”. Vagyis a jogeset és a jogi norma folytonos (szinoptikus szerkezetű) egymáshoz rendelése egy eljárási folyamatot képez. Horváth szerint a jog, mint a társadalmi eljárások legfejlettebbike, a legfejlettebb eljárási apparátus kialakításával valósítja meg az eljárás felső fokát.
Horváth jelentősége abban áll, hogy a 20. századi (neokantiánus) magyar jogbölcseleti gondolkodás tradicionális német-osztrák kötödéseit az angolszász jogtudományi szemléletmód közvetítésével „lazította”, új perspektívákat teremtve a hazai jogelmélet további fejlődésének. Sajnálatos módon a második világháború és az azt követő politikai változások 1949-ben emigrációba kényszerítették, ahol már nem volt igazán lehetősége elmélete továbbfejlesztésére.[16]
Az 1930-as évek végétől kezdődően főleg Moór és Horváth tanítványai[17] személyében egy új, igen tehetséges korosztály szárnypróbálgatásának lehetünk tanúi. A Moór tanítványok közül Szabó József (1909-1992)[18] és Solt (Scholz) Kornél (1917-2002)[19], illetve a Horváth tanítványok közül Bibó István (1911-1979)[20], Vas Tibor (1911-1981)[21], Bolgár Vera, valamint a pécsi Losonczy István (1908-1980)[22]első publikációit a neokantiánus paradigma végleges meghaladására tett kísérleteknek tekinthetjük. Személyükben az az új generáció jelent meg, akik számára a német jogtudomány eredményeiben való tájékozottság mellett az angol-amerikai, francia stb. irodalom egyidejű ismerete révén, illetve az elődök külföldi szakmai kapcsolatait más irányokba is továbbépítve lehetőség nyílt, hogy a magyar jogbölcseleti gondolkodás – végleg szakítva az ekkorra már lazuló egyoldalú német-osztrák orientációval – a nemzetközi jogfilozófiai közélet európai mércével mérhető részévé válva megfeleljen a második világháborút követő modern kor kihívásainak.[23] Azonban ez a „kihívás” a közismert közép-kelet-európai politikai történések tükrében más irányt vett. A Magyarországon 1948/49-ben bekövetkezett hatalomátvétel, nem csupán a háború utáni politikai, gazdasági és kulturális föllendülést akadályozta meg és perspektivikusan a nyugat-európai fejlődési modell megvalósításától szakította el hazánkat, hanem – csupán utólag tudjuk – négy évtizedes kitérőt eredményezett a magyar jogfilozófia fejlődésében.
Az európai tudományos vérkeringésbe való újbóli bekapcsolódás alapvető feltétele, hogy ismerjük és tisztában legyünk jogbölcseleti hagyományainkkal, s használjuk fel mindazokat az eredményeket, amelyeket elődeink felhalmoztak.[24] Természetesen legyünk kritikusak is a sokszor töredékes, gyakran torzóban maradt életművekkel, s vessük össze saját koruk tudományos színvonalával. Ha ilyenkor azt állapítjuk meg, hogy bizony kevés az originális gondolat, s csupán másodvonalbeli elmélettel állunk szemben, azt mondjuk ki, de legyünk büszkék arra, ami ma is érték, ami ma is vállalható.
[1] A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[2] A magyar jogbölcseleti gondolkodás történetét átfogóan tárgyaló irodalomból a teljesség igénye nélkül lásd: Somló Bódog: ‘Die neuere ungarische Rechtsphilosophie’, Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie, 1 (1907-08) 315-323. o.; Finkey Ferenc: A tételes jog alapelvei és vezéreszméi. I. köt. Bevezetés és a jogbölcsészet kifejlődésének története (Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1908); Horváth Barna: ‘Die ungarishe Rechtsphilosophie’, Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie, 24 (1930) 37-85. o.; Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955); Hanák Tibor: Az elfelejtett reneszánsz. A magyar filozófiai gondolkodás századunk első felében (Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981); Szilágyi Péter: Fejezetek Az ELTE Állam- és Jogelméleti Tanszékének történetéből. In: Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös Nominatae. Tomus XXVI. (Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 1984) 105-153. o.; Samu Mihály – Szilágyi Péter: Az állam- és jogelmélet oktatásának története egyetemünkön. In: Horváth Pál (szerk.): Az Állam- és Jogtudományi Kar szerepe a magyar jogtudomány fejlődésében (Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 1985) 313-392. o.; Loss-Szabadfalvi-Szabó-H.Szilágyi-Ződi: Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetéből (Miskolc, Bíbor Kiadó, 1995); Perecz László: ‘A belátásos elmélettől a mezőelméletig. A magyar jogfilozófia fél évszázada: Pikler, Somló, Moór, Horváth’ = Századvég (1998) 73-94. o.; Szabadfalvi József: Jogbölcseleti hagyományok (Debrecen, Multiplex Media – DUP, 1999); Szilágyi Péter: Jogbölcselet. In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. V. köt. (Szekszárd, Babits Kiadó, 2000) 39-47. o.
[3] Virozsil Antal főbb jogbölcseleti tárgyú művei: Jus naturae privatum, methodo critica deductum (Pest, 1833); Epistome juris naturae seu universae doctrinae juris philosophicae (Pest, 1839) Magyarul: Egyetemes természet- vagy észjog elemei (Pest, 1861)
[4] Pauler Tivadar jelentősebb jogbölcseleti tárgyú művei: Az észjogtudomány fejlődése s jelen állapotja (Pest, 1842-43); Az álladalom jogalapja (Pest, 1845); Jog- és államtudományok encyclopaediája (Pest, 1851); Bevezetés az észjogtanba (Pest, 1852); Észjogi alaptan (Pest, 1854); Büntető jogtan (Pest, 1864-65); Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez (Budapest, 1878)
[5] Pulszky Ágost jogbölcseleti tárgyú művei: A római jog, s az újabbkori jogfejlődés. Értekezések a történet-tudományi Osztály köréből. VII. sz. (Pest, 1869); ‘Az ind jogról’ = Budapesti Szemle, IV. köt. (1874) 357-369. o.; ‘Az angol jogbölcselet történetéhez’ = Budapesti Szemle, VI. köt. (1875) 126-148. o.; A jog és állambölcsészet alaptanai (Budapest, 1885); ‘A demokratia jövője’ = Budapesti Szemle, XLVI. köt. (1886) 1-22. és 202-223. o.; A jog és állambölcsészet feladatai. (Székfoglaló) Értekezések a társadalmi tudományok köréből. IX. köt. VII. sz. (Budapest, 1888)
[6] Sir Maine Sumner Henrik: A jog őskora, összeköttetése a társadalom alakulásának történetével, s viszonya az újkori eszmékhez. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából fordította, bevezette és jegyzetekkel kísérte Pulszky Ágost (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1875)
[7] Pulszky Ágost: The Theory of Civil Law and Society (London, T. Fisher Unwin, 1888)
[8] Pikler Gyula főbb jogbölcseleti tárgyú művei: Bevezető a jogbölcseletbe (Budapest, Athenaeum, 1892); Az emberi egyesületek és különösen az állam keletkezése és fejlődése. Az igazságosságról általában(Budapest, Politzer,, 1897); A jog keletkezéséről és fejlődéséről (Budapest, Politzer, 1897); A büntetőjog bölcselete (Budapest, Politzer, l897)
[9] Somló Bódog jelentősebb jogbölcseleti tárgyú művei: Állami beavatkozás és individualizmus (Budapest, Politzer, 1903); Jogbölcselet (Pozsony, Stampfel, 1901); Jogbölcseleti előadások. I-II. (Kolozsvár, Sonnenfeld, 1906); ‘A jog értékmérői’ = Huszadik Század, XI. évf. (1910) 1-14. o.; ‘Az érték problémája’ = Athenaeum, XX. évf. (1911) 2-3. sz. 84-113. és 37-66. o.; A helyes jog elméletéről. Erdélyi Museum Egylet Jog- és Társadalomtudományi Szakosztályának Kiadványai. V. füz. (Kolozsvár, 1912-13); Juristische Grundlehre (Leipzig, Verlag von Felix Meiner, 1917) [második kiadás: 1927, újranyomva: Aalen, Scientia Verlag, 1973]; Jogbölcsészet. Somló Bódog egyetemi ny. r. tanár Jogi Alaptan című műve nyomán (Budapest, Grill Károly Könyvkiadója, 1920); [újabb kiadás: Jogbölcsészet. A Juristische Grundlehre kivonata /Miskolc, Bíbor Kiadó, 1995/]
[10] Említésre méltó a Pikler Gyulával közösen írt német nyelvű tanulmánya: Der Ursprung des Totemismus. Ein Beitrag zur materialistishen Geschichtstheorie (Berlin, K. Hoffman, 1909)
[11] Prima philosophia. Gedanken zu einer erster Philosophie (Berlin und Lepzig, Walter de Gruyter & Co., 1926)
[12] Moór Gyula jelentősebb jogbölcseleti tárgyú művei: Stammler “Helyes jogról szóló tana”. Magyar Jogászegyleti Értekezések. 25. füz. (Budapest, 1911); ‘A jog fogalma és az anarchizmus problémája Stammler jogphilosophiájában’ = Athenaeum, XX. köt. (1911) 4, 1-35. o.; ‘Die Reform des ungarischen Schwurgerichtes’, Der Rechtsgang, 2 (1914) 2, 142-204. o.; Macht, Recht, Moral. Ein Beitrag zur Bestimmung des Rechtsbegriffes. A m. kir. Ferencz József Tudományegyetem tudományos közleményei. I. köt. 1. füz. (Szeged, 1922); Bevezetés a jogfilozófiába (Budapest, 1923); ‘Eine Rechtsphilosophie des “kritischen Relativizmus”’, Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie, 17 (1923-24) 84-102. o.; A logikum a jogban (Budapest, 1928); Zum ewigen Frieden. Grundriss einer Philosophie des Pazifismus und des Anarchizmus (Leipzig, 1930); A jogi személyek elmélete (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1931); Reine Rechtslehre, Naturrecht und Rechtspositivizmus. In: Gesellschaft, Staat und Recht. Festschrift gewidmet Hans Kelsen zum 50. Geburtstag (Wien, 1931) 58-105. o.; ‘Creazione e applicazione del diritto’ = Rivista Internationale di Filosofia del Diritto, 14 (1934) 653-680. o.; A természetjog problémája (Budapest, 1934); Szociológia és jogbölcselet (Budapest, 1934); Jogfilozófia. Moór Gyula előadásai után jegyezte Püski Sándor (Budapest, Magyar Élet, 1936); A jogrendszer tagozódásának problémája (Budapest, 1937); ‘A jog mivolta az újabb kultúrfilozófia megvilágításában’ = Athenaeum, XXVIII. köt. (1942) 3, 237-252. o.; ‘Recht und Gesellschaft’ = Zeitschrift für öffentliches Recht, 21 (1942) 5, 537-567. o.; ‘Was ist Rechtsphilosophie?’ = Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 37 (1943) “Ungarn-Heft” 3-49. o.; A szabad akarat problémája (Budapest, 1943); ‘Újkantiánizmus és újhegeliánizmus a jogfilozófiában’ = Magyar Jogi Szemle, (1943) 3, 71-85. o.; A jogbölcselet problémái (Budapest, 1945); Tegnap és holnap között (Budapest, Révai, 1947)
[13] Vö. Horváth Barna: ‘Az új magyar jogfilozófia’, Keresztény Politika, 2 (1923) 3, 153. o.
[14] Vö. Szabadfalvi József: Moór Gyula Kelsen-interpretációja. (Függelék) In: Hans Kelsen: Az államelmélet alapvonalai (Miskolc, Bíbor Kiadó, 1997) 105-121. o.
[15] Horváth Barna fontosabb jogbölcseleti tárgyú művei: ‘Die Idee der Gerechtigkeit’, Zeitschrift für öffentliches Recht, 7 (1928) 508-544. o.; ‘Természetjog és pozitivizmus’ = Társadalomtudomány, 8 (1928) 212-247. o.; ‘Igazságosság és igazság’ = Társadalomtudomány, 9 (1929) 209-247. o.; ‘Die Gerechtigkeitslehre des Sokrates und des Platon’ = Zeitschrift für öffentliches Recht, 10 (1930) 258-280. o.; Die Gerechtigkeitslehre der Vorsokratiker. In: Studi Filosofico-Giuridici dedicati a Giorgo Del Vecchio (Modena, Societa Tipografica Modenese, 1930) 336-372. o.; Die Gerechtigkeitslehre des Aristoteles. Acta Litterarum ac Scientiarum Regiae Universitatis Francisco-Josephinae. Sectio: Juridico-Politica. Tom. IV. Fasc. 48. (Szeged, Szeged Városi Nyomda, 1931); ‘Hegel und das Recht’ = Zeitschrift für öffentliches Recht, 12 (1932) 52-89. o.; Bevezetés a jogtudományba (Szeged, Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1932); Rechtssoziologie. Probleme des Geselschaftslehre und der Geschichtslehre des Recht (Berlin-Grunewald, Verlag für Staatswissenschaften und Geschichte G.m.b.H. 1934); ‘Sociologie juridique et Théorie Processuelle du droit’ = Archives de Philosophie du droit et de Sociologie Juridique, 5 (1935) 181-242. o.; ‘Macht, Recht, Verfahren’ = Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 30 (1936) 67-85. o.; A jogelmélet vázlata (Szeged, Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1937); Az utópia értelme (Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1939); A géniusz pere. Sokrates-Johanna. Acta Univ. Francisco-Josephina Kolozsvár. Juridico-Politica 3. (Kolozsvár, 1942); ‘Prolegomena zur Soziologie’ = Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 37 (1943) “Ungarn-Heft” 50-67. o.; Angol jogelmélet (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1943)
[16] Az Egyesült Államokban egy terjedelmes angol nyelvű tanulmányban tett kísérletet a szinoptikus módszer továbbgondolására. A komoly szakmai figyelmet kiváltó és nemzetközi vitát provokáló mű a jog „mezőelméleté”-nek megfogalmazását kísérli meg. Az elmélet hátterét a fizikai világképben – a modern fizika eredményei nyomán (Einstein relativitáselmélete, illetve Maxwell mezőelmélete) – bekövetkezett változás inspirálta. A jog mezőelmélete nem kidolgozott teória, inkább izgalmas és továbbgondolásra érdemes gondolati kísérlet. (Vö. Horváth Barna: ‘Field Law and Law Field’ = Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht, 8 /1957/ 44-81. o.)
[17] Lásd bővebben Szabadfalvi József: Bibó István és a szegedi iskola. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről (Budapest, Osiris Kiadó, 1999) 125-152. o.
[18] Szabó József: A jog alapjai. Különös tekintettel a nemzetközi jogra. (Budapest, Magyar Társadalomtudományi Társulat, 1938); A jogászi gondolkodás bölcselete. Acta Universitatis Szegediensis. Sectio Juridica-Politica. Tom. XVI. Fasc. 2. (Szeged, 1941); ‘Hol az igazság? (A bírói lélektan problémái.)’ = Társadalomtudomány, 22 (1942) 1, 1-55. o.; ‘Wahrheit, Wert und Symbol im Rechte’ = Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 37 (1943) “Ungarn-Heft” 101-121. o.; ‘Der Rechtsbegriff in einer neutralistischen Beleuchtung’ = Österreichische Zeitschrift für öffenliches Recht, 1 (1948) 3, 291-331. o.
[19] Solt Kornél: A normatív tényálladéki elemek problémája (Budapest, Szent István Kiadó, 1940); ‘A szokásjog sokértelműsége’ = Gazdasági Jog, (1943) 2, 75-80. o.; ‘A desuetudo problémája’ = Magyar Jogi Szemle, (1944) 3, 82-94. o.
[20] Bibó István jogfilozófiai tárgyú írásai: Kényszer, jog, szabadság (Szeged, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1935); ‘Le dogme du „bellum justum” et la theorie de l’infaillibilité juridique. Essai critique sur la théorie pure du droit’ = Revue Internationale de la Theorie du Droit, 10 (1936) 1, 14-27. o. (Magyarul: A „bellum justum” dogmája és a jogi tévedhetetlenség teóriájának kritikai esszéje /Miskolc, Bólyai Kollégium, 1993/); ‘Rechtskraft, rechtliche Unfehlbarkeit, Souveränität’ = Zeitschrift für öffentliches Recht, 17 (1937) 5, 623-638. o. (Magyarul: Jogerő, jogi tévedhetetlenség, szuverenitás. /Fordította: Zsidai Ágnes/ In: Dénes Iván Zoltán /szerk./: Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről /Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2001/ 321-334. o); A jogelmélet fő kérdései tegnap és ma (Bibó István magántanári próbaelőadása, 1940. június 13.) Magyar Tudományos akadémia Könyvtár Kézirattára Ms 5116/10. (Sajtó alá rendezte és közölte: Ruszoly József egyetemi tanár = Jogtudományi Közlöny, 47 /1992/ 3-4, 89-95. o.)
[21] Vas Tibor: Die Bedeutung der transzendentalen Logik in der Rechtsphilosophie (Szeged, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1935); A tiszta jogtan és a szemléleti jogelmélet (Kecskemét, Szellem és Élet, 1937)
[22] Losonczy István jogfilozófiai tárgyú művei: ‘Über die Möglichkeit und den Wissenschaftscharakter der Rechtswisswnschaft’ = Zeitschrift für öffentliches Recht, 17 (1937) 2, 145-194. o.; A funkcionális fogalomalkotás lehetősége a jogtudományban (Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1941); Jogfilozófiai előadásainak vázlata. Kiadja: Dr. Sándor Imre (Pécs, 1948); Jogbölcseleti jegyzet (Pécs, 1942); Abriß eines realistischen rechtsphilosophischen System / Egy realista jogfilozófia alapvonalai [1948] (Budapest, Szent István Társulat, 2002); Jogfilozófiai előadások vázlata (Budapest, Szent István Társulat, 2002)
[23] Említést érdemel még e helyütt a két világháború közötti – kevéssé ismert – magyar neoskolasztikus természetjogi hagyomány, mely bizonyos szempontból hatást is gyakorolt a neokantiánus jogfilozófusokra. Vö. Szabadfalvi József: ‘Neoskolasztikus természetjog a két világháború közötti Magyarországon’ = Vigilia, 67 (2002) 8, 586-594. o.
[24] Szabadfalvi József: Húsz év a magyar jogbölcseleti tradíció újraértékelésében. In: Szabadfalvi József (szerk.): Facultas nascitur. 20 éves a jogászképzés Miskolcon (Miskolc, Bíbor Kiadó, 2001) 415-432. o.