Vers, mértékkel
Vers. Láb. Szívből hűvösen izzó holdsugarakkal
húzom a mértéket, sor alá sort így igazítok.
Ott vagy. Lám: mosolyod, nevetésed iramlik a versben.
Rezzen a fény a hajadban, húz a sötét meg egy illat.
Megszoritottad erősen a szívemet – izmai téged
gyengéd, sírnivaló vacogással ölelnek azóta.
Néha remegsz. A mosolygásod fészkébe találtam.
És ha remegtetem, és fénnyel teleszórom a verset:
boldogitó nevetés lesz szíveknek zokogása.
Referansz
Hát ez nagyszerü, folytassuk haladó hagyományunk:
jól s értőn kártolt reference-papirosra szövegzett
textusaink editálva, aládíszítve serényül.
Volt egyszer, hogy az elmés, jó-agyu Bellerophontést
vészesen ártó jellel küldték el Lükiába:
ez volt, Andrea, minden időkben az elseje (őse)
minden irott referanszi-ajánlásoknak. Az elmés
Bellerophónt egy ajánlással küldték a halálba.
Csakhogy az elmés Bellerophón elefest mutatott ám,
és nemigen ment ő a halálba, de hamleti módon
mattvelejű Rózenkrancot meg a Guildensternót
küldte a gyorspostával tértivevénnyel az égbe.
Mattot adott nekik ő, tompán rianó agyuaknak,
mattfényű velejük kapcsolta ki nagy leleménnyel.
Mért irom én ezt, Andrea, mért? – mondd meg vagy üzend meg.
Nem tudom én, csak jólesik itt kirekeszteni izmot,
bősz röhögést kifakasztani, rengjen csak rekeszizmod.
Hogyha e célt sikerült most itt mélemben elérnem:
akkor … most mi van akkor? hát most vége a dalnak –
csakhogy a dal túlsó végit sehogyanse találom…
Hol van a vége? hol is? fuss el vele! Így töredékben
száll Hozzád el e mél de hisz eltört minden egész már.