Vers, mértékkel Vers. Láb. Szívből hűvösen izzó holdsugarakkal húzom a mértéket, sor alá sort így igazítok.   Ott vagy. Lám: mosolyod, nevetésed iramlik a versben.

Ködbe málló kékes-tompa sejtelem lustán ásítja szét magán a pesti éjt lomha kézzel szőrös kéjjel jössz-e már a kerge szélben búval libbenj hogyha egyszer megkíván

Alekszandr Puskinnak   Hiúságból sosem elég élet-gyertyánk úgyis elég … akármerre tekingetek kisgyerkőcöm ölelgetem vagy szép lányok néznek engem megölelnek tekingetnek ideülnek elrebbennek magányos fát

Idillikus óda a Ngoro-ngoro kráterbe gurult paradicsomról[1] Yoshitashi Tibemanyának   Előhang Jöttem a Nílus partjai mellől… hahogy hazudnék: nem fogsz te rajt’. Édes éden Afrika

Lángsugarú nyaraink                               leghevesebbje tüzel   Van friss-költésű versem, mind borba-virágzó, zöld levelek sürüjébe’ didergő szívbe’ kibomló. Nem szárnyatlan a szó, sem a szóban