Ködbe málló
kékes-tompa sejtelem
lustán ásítja szét
magán a pesti éjt
lomha kézzel
szőrös kéjjel
jössz-e már
a kerge szélben
búval libbenj
hogyha egyszer megkíván
siránkozás és tőke-döntés közt lohol
sebből vetve lusta hóbortot kohol
szikrázik vagy csak lassan rostokol
itt meg ott egy panaszóda
szomorkodik nyakra-szóra
terembura erre-arra
heje-huja álmaiba
kavarog a tavasz-óda
nyomába hull a lusta köd
szeles tavasz piros este
horpatag szomjas talány
itt az este eljött végre
nehogy fölfald ég szerelme
nekem akkor szívem veszne
jó étvággyal kóstol ő és fölzabál
így vagy úgy most végre itt a bál
az úr vendégén cifra körszakáll
szalad mutatja ez ki volt és az ki ott
a fény vakít mi tudjuk mit hozott
már az éjjel gyorsan gurul
irdatlan-mód szana-széjjel
néha lomha lebbenés
így festett hát ez az est
pompás volt ez – lomha, rest