Látótér

Tusnády László: Harangszó és visszhang. Mohács, Buda, Szigetvár és Esztergom

Szerző, lapszám:

Időkút

Időkútba ereszkedünk, ha ezeknek a történelmi helyeinknek múltját, létét kutatjuk. Nándorfehérvár állhatna az élen, mert az ottani harangszó hetven évvel a nagy győzelem után sokfelé elnémult. Van, ahol örökre néma maradt.

Városaink, településeink a hódoltsági tér és idő keretei között úgy léteztek, hogy a hatalmi nyilvántartás óriási figyelmet, gondot fordított rájuk. Káldi Nagy Gyula Szulejmán szultánról írt könyvében írt arról, hogy a Topkapi szeráj levéltárában egymillió olyan kézirat van, amelyet a magyar föld hódoltsági részének az adminisztrációja hagyott az utókorra.

Ezek az adózás szempontjából annyira fontosak voltak, hogy óriási gonddal kellett vigyázni rájuk. Eltulajdonításuk közvetlenül a szultánt személyében, valójában az egész birodalmat károsította meg.

Az iratokkal foglalkozó hivatalos személyek, zseb nélküli, fehér köpenyegben, többedmagukkal léphettek be oda, ahol ezeket az iratokat, tulajdonlapokat őrizték. Nagyobb kincs rejtőzött itt, mint amilyen a szultán gyémántja, gyöngye, aranya, ezüstje, minden ékszere.

A sok-sok irat az evilági haszon nagyon fontos eleme volt. A nagy óvatosság közelebb visz-e minket azokhoz a tényekhez, amelyekről a magyar vonatkozású török népdalok beszéltek? Látszólag nagy a távolság a különböző korok emberei között. Ha esendőségekre gondolunk, akkor könnyen megjelenik előttünk a világ tánca. Első hallásra más és más a ritmusa a tér és idő rendjében. Olykor különös módon feslik fel előttünk többféle kulisszatitok. Elég egy közmondást idéznem, és a fenti fejtegetésem könnyen kibillenhet nyugalmi állapotából: „A szultán vagyona tenger, disznó, ki nem eszik belőle.”

Szellemi utazásunk során könnyen juthatunk áthatolhatatlan sűrű erdőbe. Ezért jó a biztos pontokat keresni. Ezek a fenti, kavargó világszínház fölé emelkednek, és rendkívüli légkör veszi őket körül: főképpen Mohács és Buda ilyen titokzatos fény létünk sűrű erdejében.

A szultáni gazdagság a hódoltsági területek lakosainak véréből, izzadtságcseppjeiből gyarapodott. A háremek titokzatos világa és a gyakorlati életben megélt brutalitása, az eunuchok „előállításának” égbe kiáltó szörnyű ténye, vétke, gyakorlata szíven érintette az embernek született újabb és újabb török nemzedékek gyermekeit ifjait is, és így szóltak: „Ez nem lehet igaz.”

Ők lélekben megélték azt, amit a mi eleink ártatlan gyermekei, akik rabszolgák lettek, és nyugati sorstársaik adtak róluk hírt: az óriási Oszmán Birodalom bármelyik rabszolgapiacára vitték is őket, ott megütötte fülüket a magyar szó.

A törökök tudtak erről. Ezért is utasították el azt a rendet, amely ennek a világhatalomnak, eldorádói gazdagságnak az alapja volt. A nyugati gondolkodók saját rendjüket bírálták – többnyire joggal. Így lettek a törökök példaképei, és fanyar lecke lett az utódok számára az, hogy a nyugati gyarmatosítókat az új és látszólag szent eszmék nem hatották meg, csupán rugalmasakká tették őket és utódjaikat.

Orhan Pamuk Nobel-díjas török író Isztambul című könyvébe írt arról a „hüzün”-ről – „szomorúság”-ról, amely őt szeretett városában áthatotta. Én a törökök rendkívüli érzékenységét abban láttam meg, amiről Pamuk nem írt: rejtett, alig kimondható, talán tudatalatti szégyen él bennük mindannak a nagyságnak a következtében, amelyre büszkék lehettek, de ők azt is megérezték, amit a többi hatalmassá lett nép fiai nem sejtettek. Julius Caesar büszkén és önfeledten írt győzelmeiről, zseniális ötleteiről, de nem hajolt le a szent humuszig, hogy a leigázottak szívverését meghallhatta volna. A törökök ezt megtették, és mindazt, amit a szultáni hatalom, az iszlám világhatalmi célja miatt ellenünk elkövettek, az ősi kötődés szent szavával igyekeznek enyhíteni: „kardes” (testvér), mondták és mondják. Pedig jól tudják, hogy ők ezt komolyan gondolják, mert úgy tudják, hogy a káini bot suhogásától mentesen, eredendően, mi testvérek vagyunk.

Mohács és Buda neve a török emlékezet számára is lényegesen több, mint egy-egy település. Eurázsia nyugalma és meghasonlása, rendjének felborulása rejlik ebben a két helynévben. „Harmatcseppben csillagfény rebben” – hirdeti az egyik olasz közmondás. Nekünk világhiányunk van, ha létreményünkre gondolunk, mert jégkristályosidőben rohantunk, és a kívülállók nem értették meg futásunk lényegét. Dante a kivétel, mert ő leírta: „beata Ungheria” (boldog Magyarország), és mindezt a tatárdúlás után látta így, mintegy hét évtizeddel később.

Mi a halál elől futottunk, mert megszenvedtük két kontinens halálveszedelmét. A mi létóránk nem evilági beállítás szerint működik. Az a tudomány túl ésszerű rendjét „élvezi” (ha egy mesterségesen megálmodott óra erre képes), mi pedig a káini bot suhogásának a szélcsatornájában éltünk és élünk, és nem lennénk, ha elfelejtettünk volna imádkozni. Nekünk ezért megy egyre Dzsinkisz kán és Szulejmán szultán.

április 11. a muhi csata sírköve. 1526. Mohács – a Csele-patak haláláradása. Erre válasz a győzelem: 1686. Buda visszafoglalása. Mi azt hihetnénk, hogy ez már a boldog jövőnk záloga volt, de kisiskolás korunkban megtanultuk, hogy ez „csupán” újabb kálváriánk első stációja volt. Megváltásunkért zengett a templomi és a zarándokének, és 1676. március 27-én megszületett II. Rákóczi Ferenc, a mi nagy reménységünk. Tíz éves volt, amikor Buda végre szabad lett. Most születésének háromszázötvenedik évfordulóját ünnepeljük, és Rodostó hirdeti méltóképpen, hogy a Nagy fejedelem ottani tartózkodása világtörténelmi esemény volt, és ez a tény városuknak, Sárospataknak is része, nagyszerű lét-egésze.

A sok könnyből gyöngy született

Mohács és Buda a felvázolt időpaletta után is hagyott mély nyomokat a lelkünkben, de most elég nekünk szembenéznünk az itt megjelölt idővel és térrel.

Buda nevét néhány olasz szótárban meg lehet találni: „prendere Buda”, „va a Buda”. Az elsőt toszkán kifejezésnek, a másodikat már elavultnak tekintik a nyelvészek. Több toszkán ismerősömet megkérdeztem, mit jelent számára „prendere Buda”. A válasz elég egyformán hangzott, a „prendere” „fogni”, „elvenni” jelentésű szó itt az „occupare”-val egyezik, tehát a szószerkezet jelentése „Budát bevenni, elfoglalni”. Egyik megkérdezett sem tudta a kifejezés másik jelentését, azt, hogy „lehetetlenre vállalkozni”.

Senki sem ismeri már? Ezt nem állítom. Azt is bevallom, hogy előre megfontolt szándékkal nem nyelvészeket kérdeztem meg. Hiszen az érdekelt elsősorban, hogy ha bárkihez fordulok, akkor milyen választ kapok.

Tehát bizonytalan ma már ennek a szószerkezetnek az átvitt jelentése? Én úgy tapasztalom, hogy igen. Mikor és kik tekintették állandósult szókapcsolatnak? Mikor fejezett ki mást is, mint két szó jelentése külön-külön? Régen – vágja rá az ember gondolkodás nélkül. Európa megtanulhatta Árpád-házi királyaink idején is, hogy mennyire a lehetetlent jelenti az, hogy „prendere Buda”. Persze, a későbbi királyok is ébren tartották ezt az emlékezetet.

Mindezt csak lehetőségként mondom, mert egyáltalán nem biztos, hogy egy szó, egy kifejezés, egy állandósult szókapcsolat csak akkor született meg, amikor először leírták. Az említett kifejezés erősen élhetett a török korban is. Budáról a kereszténység nem mondott le (királyi jelzője a félhold uralma alatt is megmaradt Európában), de a törökök ott hosszú ideig biztonságban érezhették magukat. Jól tudták, hogy a Mohács után meghódított óriási terület urai csak úgy lehetnek, ha Buda is az övék.

Volt, amikor a bolgárok Budára úgy tekintettek, mint a remény forrására, a törököktől való megszabadulás nagy lehetőségére, és hosszú ideig ennek a városnak a visszavívása is a lehetetlen vállalkozások netovábbja volt. Nagy László fordításaiból ismerhetjük azokat a bolgár népballadákat, amelyek Budához kötődnek. Az egyszerű nép fiai is Budától várták szabadságukat – megmentésüket.

De hát milyen az emberi emlékezet! A test visszahúz, ha fel kell emelkedni. Leonardo da Vinci sóvárogva nézte a boldogan röppenő, szálló madarakat: tanulni kellene tőlük, repülni, szállani… Európa sok elszánt emberének a hősi szárnyalást, a legnagyobb elérhető dicsőséget Buda várának a visszavívása jelentette, épp 340 évvel ezelőtt (1686), de ugyanez volt a tét korábban is. A nagy esemény megtörtént, és ekkor II. Rákóczi Ferenc tízéves volt.

Igazi hősi tett legyőzni a hétfejű sárkányt, elérni a lehetetlent. A veszély persze nagyon nagy, mert nemcsak a mesehősök mehetnek a halálba; sőt őket kevésbé fenyegeti a veszély. „Va a Buda” (Budára megy) értelmezik a megkérdezettek, pedig azt is jelentette (tréfásan, igaz), hogy „elpatkol”. Jelentette, de mikor? Érdekes volna alaposabban megvizsgálni ezt a kérdést, de most más egyébről szeretnék még megemlíteni néhány érdekességet.

A két olasz kifejezésről csak futólag mondom el, hogy a Garzanti-féle negyvenkétezer szavas értelmező szótárban semmit se találtam, tehát a megkérdezettek mentségére szóljon, hogy valóban nem túl ismert kifejezésekkel gyötörtem őket.

Monteverdi Esztergomban

Claudio Monteverdi 1595-ben hangversenyt adott Esztergom üszkös falai között. Vincenzo Gonzagát kísérte el hadi útjára. Azt a mantovai uralkodóherceget, akinek óriási szerepe volt abban, hogy Torquato Tasso nyolcvannégy hónapi rabságából kiszabadulhatott. Egy évvel a nevezetes hangverseny előtt halt hősi halált Balassi Bálint Esztergom falainál. Igazi hős volt. A szigetvári Zrínyi Miklóshoz hasonló hazafi. Ám tudta, ismerte a török népdal szépségét, művészetében ihlető erőként volt az jelen. Szerelmi lírájának gyöngyszemei között ott a török dal. „Gerekmez dünya sensüz”- zengte a török, és Balassi így adta át nekünk: „Ez világ sem kell már nékem / Nálad nélkül, szép szerelmem,…” Első verses találkozásunkkor talán különösen, furcsán hat a „szemüldek fekete széne” birtokos jelzős szószerkezet, de több török népdalban is szerepel a „kömür gözlü kız” (szénszemű lány) jelzős szószerkezet.

A szigetiek hőstettét akkor értjük meg igazán, ha figyelembe vesszük azt, hogy a törökök történelmük rendkívüli eseményének tekintik azt, hogy magyar földön győztek. A Római Birodalomnál nagyobb területen uralkodott Szulejmán szultán, ám a meghódított területen fekvő egyetlen más országáról, ottani helyekről nem szól annyi török népdal, mint a mi városainkról. Tízet ismerek közülük, öt Budáról szól. Mindegyikben meghagyták a magyar helynevet. Dicsőségüket növeli az idegen trófea. „Támadjunk már újra a magyar földre” – hirdeti az egyik népdaluk, és az a magyarázat kíséri, hogy ezt énekelték akkor, amikor Mohács felé vonultak. Zrínyi Szolimán haragjáról írt. Mi oka volt erre a haragra? Zrínyi eposzában közvetlenül a siklósi kaland váltotta ki. Van ennek az érzésnek távolabbi oka is. Újra a földünkre jöttek, és haragszanak, mert világhódító útjukban akadályba ütköztek Nándorfehérváron. Kemalpasazáde Szulejmán korabeli török történész volt. Leírta Buda elpusztításának a történetét is. Beszámolt arról, hogy ezt a virágzó szép várost is elözönlötte a bosszúálló szultán haragjának az áradata.

Balassi hallotta Esztergom megszabadításának a tervét. Odasietett. Az egyik török népdal hősének is nagyot dobbant a szíve, mert féltette Esztergomot: „A Krímből érkezem, Szinán a nevem. / A kardomon korom van vérrel vegyesen. / Hír jött: a magyar a Dunáig jutott. / (…) / A magyar részeken, ha ki nem tudja. / A bajvívásra már Szinán érkezett.”

„Esztergom vára” kezdetű népdalukban szép városuk elestét siratják el. Iskolák számára készített minisztériumi kiadványukban is jelen van ez az ének. Aysenur Ebru Vakkasoğlu Irodalmunk legszebb anyaversei című kötetében szerepel Yavuz Bülent Bakiler Anamın türküleri (Anyám népdalai) című verse. Olvasásakor az „E dalra tanított anyám” hangulata tölthetné be a lelkünket, ám a meghitt érzésbe nem kis ürüm vegyül. A vers végén hívó hangon szólítja a költő a krími Szinánt. Ezzel a lelkülettel akarja azt, hogy a saját hangja Esztergomban harsogjon. Bakiler 1936-ban született. Abban az évben, amelyben a Budavári Te Deumot bemutatták…

Arany Alma és arany hold

Buda nevéhez különös jelentés tapad. „Kızıl Elma (Kızılelma) volt a török neve. Az elma (alma) a birodalmi almára utal. Ha Rómában pillantjuk meg, a pápa egykori földi hatalmára is gondolhatunk, vagy arra, hogy a kereszténység – a hit és a császárság összhangját fejezte ki az, ha a császár fejére a pápa helyezte a koronát. Ezzel függ össze az említett török városnév. Ugyanis az nem csupán Budára vonatkozott, hanem Rómára, Bécsre és Moszkvára is. Túl valóságos és számunkra szörnyű terv rejlik e névben. Ezért csak azt a reményemet fejezhetem ki, hogy talán Európa népei elmondhatják valamikor, hogy az iszlám hitűek számára ez olyan helynév, mint nekünk Eldorádó. Ám a véres Eldorádó pokoli álom.

Mások életét nem keseríthetjük meg, senkit sem foszthatunk meg életörömétől azért, mert ettől a tettől várjuk boldogságunkat. A szadisták öröme a földi pokol alapköve. Egy régi hittanár kis tanítványaitól megkérdezte, szerintük milyen a pokol. Tarka válasz született: örök tűz lángja lobogott, szörnyű kések, fegyverek kavalkádja. A hittanár – idős pap hallgatta a tanítványok válaszát, majd, amikor a pokol-idézés véget ért, röviden csak ezt mondta. „Mindez várhat az emberre a nagy átmenet – a halál után, de pokollal még egyszerűbben találkozhattok itt, ezen a földön. Szerencsések vagytok, ha nem találkoztatok nagyon gonosz emberekkel itt ebben a kis faluban. Én nem kerülöm el őket, mert hiszek abban, hogy még megjavíthatom őket, de ezek titeket csak bántanának, bántanának vég nélkül. Csúnya beszédük, viselkedésük elviselhetetlen lenne akár egy óráig is. Gondoljátok el, milyen lenne örökké szenvedni tőlük. Bizony mondom sokan a poklot és a mennyországot már itt a földön megélik, megteremtik maguknak, sőt másoknak is, de közülük csak kevesen tudnak róla.”

Eldorádó és a siralom völgye többször találkozott az emberiség életében, mint azt gondolnák. E kóros feledékenységnek több oka is van. Az egyik az, hogy volt idő, amikor a hit érdekében annak képviselői ezt a sanyarú létet emelték ki. Ennek a teljes tagadása a másik véglet. A nyugati civilizáció nevével visszaélők a hit, az erkölcs – az emberi rend összes fontos elemét meg akarják tagadtatni. Úgy vélik, így jutunk el az igazi Eldorádóba. Pedig a semmibe akarják kergetni a tisztességes, becsületes embereket.

Vér – Kızıl Elma (Piros Alma), zsákmány, gyújtogatás, pusztítás, emberkereskedelem, de ezt a nem-ember végzi. Perzsául ugyanis a „márd” = „ember”; a „ná” = „nem”. A „námárd” jelentése „kegyetlen”, vagyis nem-ember. Szulejmán korabeli birodalma az ezüst hold volt, a még meg nem hódított rész volt az arany hold. Az áldozatok vére így vált volna a számára arannyá: előtte heverő egyetlen világbirodalommá.

A Szigeti veszedelem hatodik énekének az elején Zrínyi fogadja Szulejmán szultán két követét, Halul béget és Demirhámot. A bég mézesmázos szavú, a másik a vad erőszak képviselője. Küldött, követ szerepre végképp alkalmatlan, épp ezért teljesíti a szultán szándékát, hiszen annak célja a félelemgerjesztés, a pánikkeltés. Ezek a követek a vár feladását kérik Zrínyitől, valójában felszólítják erre. Gyanús a túl őszinte mosoly. Álságos Halul bég nagy kedvessége, hiszen nem isteni, hanem sátáni sorsot hirdet a keresztény vitézek előtt. Így figyelmezteti Zrínyit: „De tudnod kell néked a mi fátumunkat, / Az Istennek elszánt igaz akaratját: / Minekünk ő adja az szép arany almát, / meg is fényeséti, mint napot, holdunkat.” (VI. ének, 16. versszak)

A török szövegekben is többféle írásmódja van a „Kızıl Elmá”-nak. Zrínyi esetében az „arany alma” jelzős szerkezet, de a világhatalom jelképe. Vérből lesz az arany? Pedig még az arany is lehet egyszerű folyami homokból. Nem fog rozsdát. Kultikus tárgyak aranya sem a gazdagság tobzódása a világ előtt, hanem a hit örök tökéletességét, időtlenségét fejezi ki.

Tizenöt évvel a nándorfehérvári győzelem után, 1471-ben tették fel a firenzei Santa Maria del Fiore templom kupolájára a hatalmas, aranyszínben tündöklő, majdnem két és fél méter átmérőjű gömböt. Leonardo da Vinci látta mindezt, és tisztában volt azzal, hogy mit kell megvédenie. A karácsonyi szentképek aranya a Szűzanya örömét fejezik ki. Minden anyáét! Rejtse örömüket akár az istálló, akármilyen szegényes, egyszerű tanya. Nyelvünk tiszta zenéjével nem akarok itt játszadozni, hanem az anyahiányt oly mélységesen megszenvedő József Attilának a rímpilléreit írom ide: anya, tanya. Költészete aranyával akarom így megmutatni azt, hogy az emberiség ellen elkövetett legiszonyúbb tettekben végzetesen megjelenő szóban sem csupán az iszonyat van jelen, hanem a megváltói szeretet a legszebbé nemesítheti.

A Szigeti veszedelem nyolcadik énekének az elején a költő megmutatja a magyarok fizikai és szellemi fölényét. Szulejmán kétségbeesve veszi ezt tudomásul, kétszeres kudarcát hosszasan összegezi. Ennek az elejét idézem, a tizenkettedik és a tizenharmadik versszakot: „Mit várjak már tovább (így kezd panaszolni), / Kiben bízhatom én, s kiben kelljen hinni? / Ihon atyám lelke kész lőn engem csalni, / Mondta, hogy Szolimán Szigetben fog lakni. // Kevés volna, engem ha csalt volna atyám: / Hazudott előttem Mohamet profétám, / Hogy kezemben lészen az szép arany almám, / És világot bírja alattam muszulmán.” (VIII. ének, 13. verssor)

Egy napot töltöttem a Hagia Sophiában. Valamit súgtak a falak. Gyertyafény gyulladt. Az egykor virágzó, az elsüllyedt katedrálissá tett budai templomunk jelent meg előttem. (Ennek a templomnak a nagy és gyönyörű gyertyatartóit különben is onnan vitték Konstantinápolyba). Az emberiség semmilyen igazi értékét nem tekintettem hívságosnak, üresnek. A saját kincseink se nőnek nagyobbra, ha a másokét tagadjuk. Épp ezért nem adhatnak erőt mások eltiprásához, bántalmazásához. A nyelvek az emberi lélek gyöngyszemeit, kristályos szépségvarázsát adják vissza, ha az Isten arcát keressük bennük: „’lladi juszadiku ’llahi, huwa jaisa fihi’” (Abban él az Isten, aki hisz őbenne). Ennek a szépségét éltem át. Arabul súgta a szívem. Kiléptem a templomból, és nyugodt voltam, mert tovább erősödött bennem az az igazság, hogy egyetlen helyes út van, az pedig a szereteté. Mindenki a maga módján keresheti az Istent, de ha őszintén teszi, ide jut el sokféle elágazás után. Ide a főmederbe. Mások leigázásával, pusztításával ide megérkezni sohasem lehet.

Zrínyi vére

Titkokról suttognak a Dráva hullámai, habjai. Titok honol a Sub Rosa alatt. Eposz érett két testvér tolla alatt. Zrínyi Miklósé az eredeti, öccséé, Zrínyi Péteré a fordítás – horvát nyelven. Az idő-kövület kristály-tömbjén át talán a sercegő, lázasan forgó lúdtollak visszhangját is újra hallhatjuk. Lelkünkben tovább érlelődhet, érhet az a titok, amelyet se a halál-erdő homálya, se a bécsújhelyi vérpad nem fed fel a számunkra soha többé. „Zrínyi vére mosta Bécset, / S senki bosszút nem állt;…” (Kölcsey Ferenc: Rebellis vers)

Úgy érezzük, vak végzet kövesedett meg előttünk. Kiált Patak vára, napfényben, fényvarázsban, feneketlen mély éjszakában. Visszhang kél-e a messzeségből, a költő, író és hadvezér szülőföldjéről? Háromszázötven év komorlik ködös idő-messzeségből, de nap született: Nap! Borsi harangszava társul a nándorfehérvárival. Rákóczi és Hunyadi nevét zengik. 1620. és 1621! Páros csillag tündökölt fel – két nép repeső szívében: Megszületett Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter.

Időmalom őröl bút, keservet és örömet, de megmarad a dal, az ének az eposz, mely a legnemesebb emberi lélekből az égbe száll. Harmatozása, a vágy, a szárnyalás élménye itt marad közöttünk. Út, élet és igazság, mint tiszta forrás jelenik meg előttünk, és az, ahogy ez igazi, nagy teljességben megvalósulhat itt, a magyar glóbuszon.

Két testvér! Egyikük a magyarok, másikuk a horvátok költője. Miklós így szólt: „Ne bántsd a magyart!”, és pokoli, irigy erők fékezték legszebb megvalósulásában. Péter a horvátok barokk költője lett. Zrínyi Miklós halála után a horvátok nagy reménye.

A Dráva az olasz Alpokból is hoz vizet a magyar földre. Három nép találkozik két testvér művészetében. Zrínyi Miklós nem azt írta meg, amit már Torquato Tasso megalkotott korábban, hanem azt hozta létre, illetve ahhoz hasonló nagy művet, amelyet az olasz költő a mi földünkön, a mi csillagzatunk alatt megalkotott volna.

Zrínyi Péter a Bodrog mellett, a titokzatos rózsa alatt, társaival együtt tervet szőtt függetlenségünkről, szabadságunkról. Bécsújhelyben 1671-ben a vérpadon omlott ki drága vére. Öt évvel később a leánya, Zrínyi Ilona világra hozta Borsiban a mi nagy reménységünket, II. Rákóczi Ferencet.

A Török Köztársaság kikiáltásának a hatvanadik évfordulóján, 1983-ban jelent meg egy háromkötetes szöveggyűjteményük gimnáziumok számára: Török és nyugati irodalom címmel. Az első kötetben Evlia Cselebi pécsi leírásából van egy részlet. A második kötetet Nihad Samı Banarlı állította össze. Ebben szerepel Kanizsa ostromának a leírása. Harmincezer osztrák, olasz, francia és magyar katona ostromolta meg a várat. Azt csupán háromezer török katona védte, hősiesen helytálltak. A törökök „Kanizsa védelmé”-t dicsőítő szavakkal emlegetik. A hatalmas birodalom rendkívüli pillanatai találkoznak. Eger és Kanizsa hasonló húrokat pendít meg két nép szívében? Többféle találkozási pontunk van. Gondolhatunk a pentatóniánkra, magánhangzó-illeszkedésünkre, véletlenszerű vagy rokoni kapcsolatokra. Attilâ Ilhan 2001-ben megjelent verseskötetének a bevezetőjében Mohácsot említi a törökök egy évezredének a legfontosabb eseményei között, de nem gondol arra, hogy ez nem mindenki számára örvendetes név.

Zrínyi világa kavarog körülöttem, és az általa felidézett sárkány mellett egy kardot is látok. „Rozsda marja, nem ragyog.” Agyafúrt világunkban azzal már semmit sem lehet megoldani. Zrínyi szellemiségét kell felidézni, mert az mindennél fontosabb. Nagyon művelt ember is dicsekedett előttem azzal, hogy őt a barokk irodalom végképp nem érdekli. Ízlésről nincs mit vitatkozni, de Zrínyire nem csupán a műveltségünk, hanem létezésünk miatt van szükségünk: szellemi ereje nélkül semmire se megyünk.

Tündöklés után hanyatlás

Aki az egész világot meg akarta hódítani, azért esett tévedésbe, mert nem lehet időtlenül – az idők végezetéig a lelkeken uralkodni. Ennek valamilyen érzete a nagy hódítások legkönyörtelenebb idején is benne élt a török népben. Cristóbal De Villalón az egri győzelem idején, 1552-ben esett török rabságba. A hatalmas birodalom számtalan helyére elvetődött. Könyvében egy olyan török jóslatot közöl, amely azt hirdeti, hogy a meghódított területeken véges a törökök hatalma. Megszerezték a piros almát, de az nem lesz mindig az övék. Az időt valóságos évekre tagolva adja elő a jóslat, de szimbolikus jelentése is van. A hetes szám (a hét év) a nagy kiteljesedés szakasza, a tizenkettes (a tizenkét év) a folytathatatlan tökély, mely után csak zuhanás jöhet. A jövendölésekre jellemző módon, óriási a bizonytalanság: a történet szereplői (az adott korban élő törökök) nem tudják, hogy az egész folyamat mikor kezdődött el. Ám erről jelek árulkodnak. Innen a közeli veszély érzete. Íme, tömören a jövendölés értelmezése: a keresztények a törököket nevezik pogányoknak meg hitetleneknek. „A piros alma nem más, mint Konstantinápoly, és minthogy nem lehet tudni, honnan kell számítani azt a tizenkét esztendőt, és látva, hogy a város már oly hatalmas és pompázatos, hogy különb nem is lehet, biztosra veszik, hogy elérkezett az idő, és valahányszor e jövendölést olvassák, fájdalmas sóhajtásokban és könnyekben törnek ki,…” Ennek a jövendölésnek a folytatása az, hogy „a Nagy Török Mekkába húzódik. Idővel visszatér. Bosszút áll legyőzőin. Kő kövön nem marad.”

Ez a jövendölés azért érdekes a számunkra, mert a hatalom teljében is érezték az egyszerű emberek a nagy viszonylagosságot, sőt bizonytalanságot. Nem véletlen tehát, hogy akkor, amikor a birodalom katonai ereje meggyengült, ez a beidegződés még erősebbé vált. Zrínyi felismerte, hogy a török ereje nem a régi. Hanyatlás vár rá. Itt az idő, hogy mi cselekedjünk, mert ha ezt más teszi meg helyettünk, sanyarú sors vár ránk. Nem csupán a fegyveres erőket jellemezte ez a megállapítás, hanem lelkileg is megérezték sorsukat a törökök. Látomásaik voltak. Érezték, hatalmuk itt véget ért.

A nagy birodalom összeomlása és a török nemzet léte a valóságban külön vált, de a moszlimok tudatában megmaradt. A magyar vonatkozású török népdalokat korábban már említettem. Jelenlegi témánk miatt fontos újra felidézni őket. Buda nevét a török népdalok magyar változatban említik, de nem véletlenül volt Kızıl Elma (Piros Alma). Ez a név viszont Bécset, Rómát és Moszkvát is jelölte. Buda a széthúzásban, fényes mulatságaiban vergődő vagy fetrengő Európa szóhasználatában is a józanodás szimbóluma volt. „Királyi” jelzőjét a legkomiszabb török hódítás idején is őrizték a keresztény országokban. Visszafoglalása, megszabadítása, „eleste” nagy tragédiája volt az egész iszlám világnak.

A fenti szavak mutatják, hogy Buda visszafoglalását különböző nyelveken eltérő szavakkal fejezik ki. Két olasz eposz szól erről az eseményről: Federico Nomi: Buda liberata (Megszabadított Buda), Antonio Constantini: Buda conquistata (Meghódított Buda). A törökök Buda elestéről beszélnek.

A fenti tények azt bizonyítják, hogy Zrínyi Miklós kellő időben ismerte fel azt a fontos tényt, hogy elérkezett az idő: Magyarország saját erejéből szabad lehet. Már 1640-ben – húszévesen levélben számolt be III. Ferdinándnak arról, hogy a békeszerződést a törökök folyamatosan megsértették. Magyar falvakat támadtak meg. Ártatlan lakosokat, egy-egy közösség vezetőit fejezték le, többeket rabságba vittek. Fosztogattak, raboltak. Ugyanakkor a sorsdöntő lépést nem tehettük meg. Húsz évvel később csak kuszább lett a helyzet, pedig megérett az idő a cselekvésre.

Zerin-oğlu, a király

Zrínyi-fi, Zerin-oğlu, a király, mint ahogy Evlia Cselebi leírásában, útirajzában minden híres magyar úr király. Olyan, mint az ősi görög történetek királyai. Kicsi földterület volt a birtokukban, de valami többlet sugárzott belőlük. Ezt emelte meg a hozzájuk fűződő történet. Egy előkelő török rabot kellett kiváltania Evlia Cselebinek. Ez a hivatalos feladat, megbízatás juttatta el Zrínyi Miklós országába. A nagy török utazó nevezi így azt a területet, amely Zrínyié volt.

A híres vándor útjának néhány mozzanatát villantjuk fel. Csúszás, siklás, mélybe szállás térben és időben. Az egész nagy útirajz tere az egész Oszmán Birodalom. Az ellen feszül Zrínyi egész valójával. Ennek a főképpen szellemi lénynek, óriási lelkierővel rendelkező uralkodónak szabad tulajdona van – országa. Az él és virágzik a történelmi katasztrófánk ellenére is. A török vendég azt csodálja meg. Műveltségére, éles elméjére jellemző módon tekint mindenre, és megbecsüli az igazi értékeket. Gyermeki lelkesedéssel kíváncsi minden újra, minden rendkívülire, érdekesre. A maga helyén és idején mindennek megadja a kellő tiszteletet. A mi látásunk, gondolkodásunk több mindenben eltér az övéktől. A vallás és a haza – nép, amelyhez tartozunk, nem azonos módon volt jelen a háromszázhatvanhat évvel ezelőtt élt emberek fejében. Ezt akkor is jó kiemelni, ha még naivitásból sem gondolhatom azt, hogy ez ma annyira azonos egy nép fiainak a vélekedésében.

Nem erről van itt szó, hanem arról, hogy bizonyos szóhasználatok egy népen, nemzeten belül különbözőségek ellenére is mutatnak olyan azonosságokat, amelyek nem léteznek, ha ezeket a jegyeket más népeknél észleltekkel vetjük egybe. Akár Zrínyire gondolunk, akár a mai szóhasználatunkra, többek között feltűnik az, hogy mi következetesen törököket emlegetünk: török katonák, hódítók, csapatok, uralkodók. Evlia Cselebitől sem idegen ez a szóhasználat, de a „török” helyett sokkal gyakrabban használja az „iszlám” szót. Aki a harcokban elesett, az az iszlám mártírja lett. Indiai múltat, emlékeket őrzött az egyik vitéz. Magyar földön lett mártír. Teste itt lelt nyughelyre. Sírja a moszlimok számára lett zarándokhely.

Hit dolgában a két fél között szakadék tátongott. A törökök számára mi voltunk a hitetlenek, őseink ugyanezzel a meggyőződéssel tekintettek rájuk. A két különböző, ellentétes dimenzió fokozta a feszültséget. A kisülés szörnyű volt: perzselődés, égés, pusztulás.

E láng és tűz között volt az emberi nagyság. Ezt látta meg Zrínyi Miklósban Evlia Cselebi. Ezt csodálta meg palotájában, egész emberi magatartásában, fönséges mivoltában. Színkezelésében, a környezet túl lelkes bemutatásában keleties túlzást érezhetünk. A török elődök nagyvonalú, merész ecsetkezelése van előttünk: egy óriási birodalom fényvarázsa. Ebben az indiai festmények, szobrok zsúfoltsága is felsejlik. Zrínyi területének – országának szinte jelképes őrei azok az évszázados fák, amelyekhez hasonlót alig-alig látott Evlia Cselebi. Korukat nyolcszáz évre becsüli. Nem véletlen, hogy a fák világában az élet megmagyarázhatatlan ereje munkál. Az jelenik meg tudatunkban. Emberi vonatkozásai az eltévelyedés lehetőségét is felidézheti. Ám a harcedzett Cselebi itt nem ezt látja. Leírása szinte a mesék világába visz, épp ezért fönséges.

Mindez tetőzik a vadászat bemutatásakor. Az állatokat nem hajtólegények kergetik: ágyúdörej szól mindenünnen. Hálók hullanak a megbokrosodott, félelemtől vonagló nagyvadakra. Zrínyi Miklós vendégével egy pompás palotából nézi a jelenetet. Ő itt mindennek az ura, fönséges, rendíthetetlen. A vadászat őseink számára edzés volt, harci előkészület. Fentről a hadvezér nézi a nagy hadműveletet. Ám az igazi, a nagy hadvezérek is elvegyültek a közeli tusákban, párviadalokban. Így van ez a hőseposzokban is. Négy év keresztje még Zrínyi vállán. Hősi cselekedetek, csalódások, majd az örökre rejtélyes vég. Erre a fönséges csata képírója még nem gondolhatott. Mint ahogyan azt sem tudta, hogy látogatása előtt egy évvel Zrínyitől szeretett kisfiát ragadta el a halál.

Örvénylések az ünnep körül

Négyszázhat évnyi idő-messzeségből sejlik fel nagyszerű alakja. Az Isteni színjátékban a négyes szám Krisztus keresztjére utal. Negyvenéves volt Zrínyi, amikor a törökök elfoglalták Nagyváradot. Szent László szobrából ágyút öntöttek. Nagy királyunk az I. keresztes háború fővezére lehetett volna. Sorsa megakadályozta ebben. Szelleme ott munkált mind a két Zrínyi Miklósban.

A nagyváradi tragédia sarkallta újra a toll és a kard művészét arra, hogy írjon. Szavak sereglettek, fakadtak a török áfium – a világ-ópium ellen. A remekmű címében csak a törökök szerepelnek, de a minket elnyeléssel fenyegető, folyton-folyvást elemészteni akaró sárkánynak több feje van.

Zrínyi már húsz évvel korábban közölte III. Ferdinánddal a szomorú igazságot: míg Bécs a békét hirdette, addig jogainkat korlátozta, sértette – életlehetőségünktől fosztott meg hosszú távon. Közben a háború hamuja alatt izzó parázson sütögetett minket a török. Zrínyi kiemelte, hogy ha ez így folytatódik, nem marad más teendőnk: életünkről, halálunkról magunknak kell döntenünk. Falvainkba betörtek a portyázó törökök. Szemléltető oktatással éltek: bemutatták, mihez van joguk. Az ártatlanok vezetőjét lefejezték, az ellenállókat halálra sebezték, elvitték fogolynak, majd a piacon, a vásárokon eladták őket. Fosztogattak, raboltak. A Habsburg uralkodó nyugodt álmát ez nem zavarta.

Mindszenty József zalai hívei kapcsán ismerte fel az iszonyú pusztítás nagyságát: egykori virágzó falvak lakosait oly mértékben mészárolták le, adták el rabszolgának, hogy a maradék-, a töredék-településeken se iskola, se templom nem volt. (A török vész előtt szép számban voltak, de többségük elpusztult.) Értelmes, józan fiatalok házasságot akartak kötni, s ekkor derült ki, hogy írástudatlanok. Így alakult ki a „sötét Zala” igazságtalan, emberi méltóságot sértő jelzős szószerkezet. Mindszenty gyorsan akart segíteni, mert tudta azt, amit a költő Zrínyi Miklós: „az idő sürget”…

Mohácsnál beköltözött a félelem a Kárpát-medencébe. Ez hatványozódott nemzedékről nemzedékre. A félelem-kövület alól sóhaj szállt: „Fuss, menekülj innen!” – hallotta ezt Zrínyi Miklós is, de tudta: „Nincs hová”. „Hic vobis vel vincendum vel moriendum est. (Itt nektek vagy győznötök, vagy meghalnotok kell.)” Nagyvárad eleste után még négy évig küzdött. A világ a legcsúfosabb libikókáját készítette a számára. Montecuccoli ült vele szemben. Világparódia lett a szent szándékból. Új Zrínyivár felépült. A kereszténység biztos jele, bástyája lett, majd elesett – nyugati „közreműködéssel”.

Jött a gyaur,…

Buda, mint mondják, Fehér Víz élén áll…

Buda, mint mondják, áll Fehér Víz élén,

Föld s kő dagasztódott a holtak vérén,

Cserkesz zászlótartó mártírok élén.

Jött a gyaur, elvette Buda várát;