Adtál király, adtál leczkét nekünk;
Mi pártütők vagyunk, mi szót szegünk;
Az isten látja jól.
Keblünk szorul, végső bizalma fogy,
Nyerd vissza még, nyerd vissza valahogy
Szived tanácsiból.
Nyerd vissza még, mi nem toljuk reád,
Az a miénk, mit a szerencse ád,
A koczka vetve van.
Nem kell szivünk, nem kell bizalma sem,
Magadra löl hagyatva nemzetem,
Vészed napjaiban.
A fejdelem gyermekjátéki báb,
Melyet lök a játszó idébb odább;
És ing a korona.
Zsarátnokon áll a királyi szék,
Mivel polgári vérrel fösteték
A trónnak bársonya.
Im árulás lőn a hitágazat,
Már a király sem mondhat igazat,
S az eskü lelke guny.
A nép figyel, tünődve kérdezi:
Mi hát mi a törvényt védelmezi?
A mig reája un.
Oh honfitárs! hiába kérdezed,
Magad légy, ki magad védelmezed,
Karodra számolunk.
Minden vihart uszítnak bár reánk,
Miénk marad, szabad leszen hazánk,
Mi meg nem hódolunk.
1848
Rovatunk a szépirodalom mindenkori helyzetértékelő és programadó felelősségére fókuszál, történelmi idők példáival. A közlés forrása: Erdélyi János összes költeményei. Sajtó alá rendezte: T. Erdélyi Ilona, Ivancsics Evelin és Váradi Eszter. Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, Piliscsaba, 2007. 299–300. o. Kiemelések az eredetiben.