Cinkék
Hóban, kéklő ég alatt
– a zöld még alig derengett –,
Ösvényen vártuk: a nap
milyen csodával lep meg.
Csendült egy cinkecsapat
szárnya ezüstlőn pengve,
Mint koccanó kanalak
a görög étteremben.
Már-már mindünk úgy vélte:
hirtelen tengeri kék
Csap a móló kövére,
s a pincérnő készletét
Leejti megriadva,
és mind a földre csörren,
S darabjait a gazda
szedni kezdi dühödten.
Ruszalka
Szétszórta a felhőt nyugat szele már ma,
Meg-megborzong alant vizével a Kljázma.
Augusztus első napjától betegebb
Sötét bőrű lányom, koncért, sügéreket
Nem néz, nem festi kékre ajakát,
S rőtre pilláját – elhagyja magát.
– Folyó-anyám, hozzád szelíd voltam, és hű,
Mért ágáll a kezem ellen hát a fésű?
Tükörbe néztem – oda a szépségem:
Alámerült sok sebes örvényben.
Nem mentem férjhez, bölcsőt sem ringattam,
Mi ez a fáradtság mégis tagjaimban?
Szemhéjam, fejem iszonyú teher,
Aludni csábít a folyómeder.
– Fényecském, ikrácskám, te, kis béka-fruska,
Szunnyadj lent tavaszig nyugton, Irinuska!
Fehér nap
Kő hever a jázmin mellett,
Kincs a kő alatt.
Apa áll az ösvényen.
Fehér-fehér a nap.
Virágzik az ezüstnyárfa.
Százlevelű rózsák, s mögöttük
Futórózsa körül
A tejszínű fűben.
Soha nem voltam én
Oly boldog, mint akkor.
Soha nem voltam én
Oly boldog, mint akkor.
Oda már nincsen visszaút,
S mesélni sem szabad,
Milyen volt az az édenkert,
Csurig örömmel.
Ablakból
Felcsévézve a csillagvonalak
Északi pólusán a földnek.
Ablakba csúszott, kék derékszögben
Nekem a Líra tündököl fent.
Lent meg bulvárok, házak ragyognak
– hegedűszóban megtisztulva –,
Mint a jövendő, mint egy hősmonda,
Mint az anyja méhében Buddha.
Leégett ház
Leégett ház sötét kéményén sas ül fenn,
Nincs egy árva lélek körül a sztyeppen.
Már a gyerekkorból rémlik keserűen,
s ismerősen: ez a császárkori Róma –
Görbe sas; füst sehol, se ház, se lakója…
S neked, szivem, tűrnöd kell, rendületlen.
Télen
Sorsom, barátném, add most hírül,
Hová tartunk, vonszolódva?
Bolyongunk már a körön kívül,
Megbotlunk a koporsóba’.
Nem süt a hold sem a magosban,
Mankóink hóba süppedve –
S fehér szemekkel nézi hosszan
Tűntünket, fent, kettőnk lelke.
Emlékszel, barátné-anyókám,
Hogyan haladtunk át veled
E kőfal alatt? Fergeteg
Dühöngött, dúlt és reszketett
Fehéren, az éjféli órán.
Rég is ily tompán echózott ránk,
S negyedhallást, hátunk megett?
Arszenyij Tarkovszkij (1907-1989) a híres orosz filmrendező, Andrej Tarkovszkij apja, az orosz líra idős nemzedékének egyik legjelentősebb költője, műfordítója. Első kötete mégis csak ötvenöt éves korában látott napvilágot. A metaforákban gazdag „csöndes líra” alkotói közé soroltatik, talán ezért sem ismerték eléggé költészetét a Jevtusenko-féle tribünköltők időszakában. Verseit a láttató emlékezés, a meghitt dolgokhoz közelre hajlás, a finom természetfilozófia hatja át. Verseit az 1982-es gyűjteményes kötetből válogattam átültetésre (Izbra nyije sztihotvorényija, 1982).
(fordította és a jegyzeteket írta: Cseh Károly)