Régi Nagypéntek
Füstös ajtaja tenyérnyire tárva:
piroslott-sárgállt a kemence szája,
akár a beérett kukoricacső,
s a megkent cipók – míg hömpölygött a hő –
sütőlapáton fogzottak sorjázva.
Ott kucorog mindenünk, elült a zajos,
fecskéllő öröm, szárnyszegetten, körben.
Nagypéntek volt, havak utáni, napos,
megmosdott már udvar s kert is a zöldben,
friss inget váltott almafa és meggyfa,
járva-kelve csupán a szirom-habos
szél sopánkodott, és állt Érette pörben:
az Úr fia, jaj, milyen útra megy ma?!
Kukoricaszár-íziket zabálva,
kerekült szemmel nézett iszonyatos
villogással ránk bentről a tűz lángja,
s a szénvonó is félre vetve-dobva
úgy komorlott, mint félbe tört keresztfa,
s piroslott-sárgállt a kemence szája;
ajtaján lyukak szög – világolása.