Az erdei házból
az öreg nyírfába
kapaszkodva sírt a szél
egész éjszaka
*
lement a nap
verítékezni kezd a fű
égfoszlányok libegnek
a lombok közt
*
ahogy letörik róla
egy száraz ág
nagyot káromkodik a fa
*
ciripelő tücskök varrogatják
türelmesen csöndemet
*
fölnéztem az égre s hirtelen
tele lett a szemem csillagokkal
*
a föld alatt gyökerek
hallgatnak mélyen
van miről
*
megborzong a Bükk
ahogy a fáról
harmatcsöpp pottyan az avarba
*
ahogy bezártam az ajtót
hallottam az ajtórésbe
szorult ég nyöszörgését
*
vajon mit gondolhatott rólam a fias nyúl
mely csaknem földig érő hassal
menekült előlem
*
piros szemeit villantja rám a som
karmát élesíti a szélben a csipke
a leghitelesebb forrásból tudom
hol vagyok s mi vár rám
*
rőt fűszálak közt
a tavalyi nyár nyoma
*
kakukk szól messze az erdő mélyén
vajon melyikünk szerencsésebb
én aki tudok róla
vagy ő aki nem tud rólam
hattyú csillogó néma fehére
a piszkosszürke víz szinén
fönt az ismerős hegy énekel
de a hangig már nem érek el
mintha itt se lennék köd
ereszkedik a tó szemére
saját magamba ütközök
amint az elveszett napot hozom
kinek kényszeredetten dolgozom
Isten fontoskodása nem érdekel
árnyék szomorkodik egy padon
sóhaj még célba sose ért
ha szenvednél is csak magadért
két szív közé szorult nyár
száz év magány –
pohár sör lángos cigarettafüst
szétesett részletek a fiú és a lány
arcát mint szélvédőre tapadt
falevelet viszi szemén egy madár
így vagy úgy a fű a lomb a helyszín
dolgozik akkor is ha már nem vagy itt