Rege
az éjszakába fúlt platánsoron
virrasztó lámpák fénykörében
kisérteties zajt üt léptem
az utca végén középkori rom
királynék vára volt az egykoron
s most a hullámzó szélbe mártva
mered négy roppant csonka bástya
köveket szórva szét az udvaron
a múlt mélyéről fölsajdul a dal
szerelmes lovag ajkáról amint
őrt áll a holdsütésben s lányka int
neki egy ablakból szép s fiatal
a vágy legyőzi ím az illemet
de hétszáz év sem valósítja meg
Gábriel
nem engem látsz a tükörképem
a hang enyém a szó Övé
ki nem a föld porában fényben
jár s idéz majd színe elé
a boldogság terhét hozom
testté kellett lennem oly nehéz
sok mindenen csodálkozom
tudatlanságom mint sűrű méz
amibe beleragadok
nem értem én az üzenetet
teszem ami rám bízatott
nem csupán az van ami lehet
úrnőm előtted megnyílott
a titkok titka Ő egy veled