Arról szeretnék beszélni, ami minden patakié, ittmaradóé és innen elkerülté, ami máig sincs megfogalmazva: Patak lelkéről.
Patak lelkét inkább csak érezzük, de hogy van – és ez a fontos – abban mindnyájan egyetértünk.
Felsorolom néhány vonását, csak néhányat, ahogy én érzem, s bizonyára velem együtt mások is: ezzel is tisztul, ha nem is lesz teljes a kép.
Pataknak élő múltja van s ez könnyen kel életre: ez egyik erőforrása. Patak egyidős a letelepülő magyarsággal: családfáját Árpádig tudja visszavezetni. Az először idelátogató is így érzi ezt, akárcsak Németh László tette, aki kicsin múlott, hogy idetelepedjék. A beszédes kövek között itt századokban mérik az időt.
Patak a magyar történelmi nosztalgia élő valósága. A múltat, ami annyiszor volt keserű, nehéz, csaknem elviselhetetlen, szép emlékekkel szebbé színezi az igazinál, annak eszmévé finomult másává, s teszi ezt kurucos, csakazértis akarattal. Nagymajtény, Világos, itt csaknem győzelmekké válnak az emlékezés szivárványtörésén.
Patak mindig kicsi volt, de nagy nemzeti múlttal. A Patak felett átvonuló felhők mindig a magyarság felhői voltak – írta róla Móricz Zsigmond. Ne is legyen túl nagy település a jövőben sem! Viszont századokon át város volt, s ma ez egyre jobban szembetűnik.
Ha kicsi, hívjuk hát “Bodrogparti Athén”-nek, “magyar Cambridge”-nek szerető nagyítással, s akik így nevezték el, így is hitték s így is tették a dolgukat ezen a helyen.
Patak az ellentétek városa, sokszor így éreztem, s érzem ma is. Hegyek és az alföld találkozása. Köztük a “szőke Bodrog”, ahogy Szemere Bertalan hívta. De a Tisza is szőke, az a Tiberis, sőt a Nilust is így becézik.
Patak világítótorony, tövében sötétséggel – mondták a gáncsoskodók: rég itt lenne az ideje, hogy végleg leszámoljunk ezzel a valótlansággal!
Patak huzatos helyre feküdt, akárcsak az egész magyarság. Itt csaknem mindig fúj a szél, mint ma is, a levegő pezsdítő-frissítő, s ilyen az itt élő ember is, legalábbis a java. Diákja meg mozgékony, ezelőtt is az volt: eszik és már megy is tovább – mondták róla régtől fogva.
Patak, nem egyszer, merészen újító vállalkozás volt, s legyen az továbbra is. Nem várta, hanem elébe ment a tavasznak, s tegye ezt a jövőben is, jó érzékkel, jó hallással. Megfelelő kézben Patak mindig anyag – jó anyag – volt, ahogy Széchenyi is ennek érezte, amikor itt járt.
Ha ma is egységben látjuk lehetőségeit s úgy fogjuk mederbe, nemcsak a tájhaza kulturális központja lehet.
Pataknak jobb a híre, mint a valóság: ez is egyik ellentéte, de egyben erőssége is, amikor a múltjából kellett vagy kell élnie: századok adta önvédelem ez a szükség idején.
Patak ma is az iskolák városa, s maradjon is az, a jó iskoláké, az egyre jobb iskoláké, egy biztos gazdasági alapon álló város szívében és szíveként. Diáksága a mindenkori magyar társadalom keresztmetszetét tükrözte, így volt a mi időnkben, s maradjon a jövőben is.
Patakot egykor a “szegények iskolájának” hívták, de ne feledjük, hogy gazdag családból származó diákjai nélkül nem segíthetett volna a sok rászoruló tehetséges szegényen évszázadokon át. S a földet, erdőt, szőlőt, házakat adó gazdagok között egész jó nevek vannak: a Perényiek, Rákócziak, Lorántffy Zsuzsanna, a Telekiek, Vayak, Pálóczy-Horváthok, Mudrány András: rájuk ma is büszkén és tisztelettel tekinthetünk. De annak is örülünk, hogy a kiemelkedő tehetségekkel továbbra is, jelenleg is foglalkoznak itt: Patak legyen hű önmagához ebben is.
Patakról nemcsak elmennek, vissza is jönnek ide: a nyári nagy öregdiák találkozók is tanúk erre.
Patak és iskolái a bárhol élő volt pataki diákoké, a magukat patakiaknak érzőké. Így válik a kisvárosból parttalan nagyváros!
Vára is az övék, s ahogy Lorántffy Zsuzsanna végrendeletében meghagyta: legyen az az egész magyar nemzeté. Azzá lett!
A város vezetőinek, intézményei irányítóinak minden igaz ügyét magunkénak érezzük: vezessenek, s követjük őket.
Miért jövünk vissza Patakra 10-20-50-60, sőt több év múlva is? Mert Pataktól nem lehet elszakadni, csak elköszönni. Keressük az itt hagyott állóképet, ami régen nem a régi már; szembejön velünk a fiatalságunk, ahogy Goethével is történt. Kifényesednek az emlékek, s magunk is szinte megfiatalodunk ebben a pezsgőfürdőben.
Végül – úgy érzem – Patak leglelke, igazi reménysége: megfiatalodni tudása. Különleges képesség és adottság ez. Milyen fiatal és fiatalító itt a kassai szél! Milyen sudár ifjú a két torony! Milyen szép, megújult és sokszínű a régi vár; egyre gazdagodó a Nagykönyvtár és az Egyházkerületi Gyűjtemények; mennyi új kép és szobor van itt! S milyen jól sikerült A Művelődés Háza! S ezek a pataki diákok – csodálkozott az egykori falusi bácsi, harmadik fiát szekereztetve ide – sohasem öregszenek! Így van ez ma is.
A pataki lélek egyik – talán legfőbb – titka újra meg újra megújuló fiatalsága, amelyre – úgy hiszem – nagyon illik Jókai mondata: “Aki önmagát újra teremteni képes, az halhatatlan.”
(Maller Sándor írásának közlésével folytatjuk azt a sorozatot, amelynek keretében már nem élő pataki tanárok máig aktuális tartalmú, de eddig kiadatlan munkáit tesszük közzé. A fenti gondolatok a pataki diákok 1984. augusztus 19-ei találkozóján hangzottak el, a kézirat lelőhelye: SRK Tudományos Gyűjteményeinek Nagykönyvtára, Kt.d.11.441.)