Öreg poét’ tanácsai a zsenge ifjúnak
Írnál, ha élnél?
Vésd fejfádra: bölcsődnél
mit duruzsoltak.
Hogyan írj? Ritka
szavakkal buja árvízt.
Árral a semmit.
Emeld magadhoz
a formát! Ha megzavar
szertetörik majd.
Hírért sose írj!
Hisz elporlad, ki vinné,
vagy pénzre váltja…
Kincsért sose írj!
Hisz elporlasz és híred:
„Pénzsóvár” – marad.
Miért írj? – kérded.
A vízfutás, ha zavar,
vess belé követ!
Írd vízimadár
égbe-szökését. Fent, Lent
kímélje eszed!
A legszebb eposz,
szent apoteózis: a
pont kirakása.
Bölcselni haiku
kell! Írni botor tett, tudd!
A haiku virág.
Ha mégis írnál:
add el a tust, a papírt,
s ülj ki a kertbe!
Éget az ég, e szent lepel-izzás.
Rajta krisztusi arc negatívja.
Püspöki, mélylilaságban fullad
tarló, déli tüzön a pacsirta.
És kabóca reszeli bilincsét.
Még maholnap kiveti a kincsét
föld-mély, aranyat, rezeket rejtő,
s fordul az égnek a hajdan-lejtő.
Nyelvel a tűz, a minden-emésztő,
láng-gyerekek ipiapacsolnak.
Füst szaporáz az égre, vizet kér,
és fellegi tömlők szakadoznak.
Vízi iramban ide-oda lények –
elszomorodnak az ősi fehérjék.
Szénvegyületben lakik-e a lényeg –
bontja e kétely az Isten erélyét.
Tépázott agyú zengzeti költők,
szétázott Duna-part sara rajtuk…
Bujdos a ritmus, a rím tovafut…
„Négy-elem-izzásból kiszakajtjuk!”
Lég, te kavarsz huzatot,
cikloni örvényt bennünk.
Szertehajított szók közt
te segíts törvényt tennünk!
Föld, te inogsz meg alattunk,
ha borba hanyatlik az est…
Tartsd meg a táltosi létrát,
míg verset égre tapasztunk…
Víz, te csobogj által tudatunk
kőteraszán, finomra csiszold!
Jövőbe kovászt szavalunk, hogy
ne legyen kor s ítész mi kiolt!
Tűz, vörös izzás, ennyi legyél csak!
Vers-tűz köre az Isten-egésznek,
lüktesd mivelünk csönd-bölcs magadat –
ritmusodon nem fog ki enyészet.