Mondd el nekem estéid üregét,
hol fülledten poshad a bánat,
pattogva nő a borostás penész,
mert nincs hol letenned ruhádat.
Fejed alá követ kerítenél,
terítve fölém az álmok pihe árnyát.
Valahol. Távol. Tülkölnél mint a szél
s a ködbolyhokban anyád sem talál rád.
Hogy kilábalj ebből a rádszakadt
halálos bűnből. Belőlem. Tapad
halántékomon az idő rizspora.
Hátam mögött vihognak a lányok,
összesúgnak. Talányok és tanítványok.
Nem értik az almák sárgult csendjét,
a csonkká-rozsdásult szavak
szaggató-sebző fájdalmas kegyelmét.
Nem értik itt, e sziklabolt alatt.
Keresd az őszöd-elleni követ,
lépj ki, Te lépj ki a túlcsordult tájba,
hol fák dülöngélnek, mint a részegek
s bokrok tipegnek Isten lábnyomába!