Egy isten elmúlása
Itt. Minden. Ezentúl.
Ő
Kék árnyéka volt és szúrós illata. Millió szemmel követte saját világát.
Csendes is volt és fáradt. Sebzett mellkasa fehérén átszűrődött megannyi utca.
Mosolyogva görnyedezett termete súlya alatt. Míg levette örökbe kapott maszkját.
Én
Rejtőző állatoktól örökölt mozdulatok lánca. Érzéssé válik: kéz alatt a szövet.
Nincs választás: hiány vagy hatalom vagyok. Láttam csillagot és magyarázatot.
Ő is ott volt, haldoklott. Nem ellenkezhettem, hangja nélkül éhesen ébredtem egy égbolt mélyén.
Ő
Tenyerébe temetett mindent, mit érintett. Arany volt, szén, meg sár, mind rettegett.
Szívet lehelt és lemondást. Teremtő megszállottság csillogott nemtelen arcán.
Gyönyört kapott, sokasodott igék általi magján. Általa sem távolság, sem közelség nem létezett.
Én
Az alakja képtelen. Nincs leírt szabály, mely mesélne Róla és Rólam.
Arcomba temetett tükör volt. Én fogam, ajkam és nyelvem közé fogtam jelenlétét.
Amikor belülről láthatom, nincs maradása. Gyászolom a kort, melyről nem tudhatok.
Ő
Mezítláb lépked a harmatos fűben és nesztelen rohan a nyúlósan fekete éjszakában.
Egyedül. Megáll és másra vágyik: érzékekre, illatokra. Fáj, de nem tudja, miért.
Érzi, hamarosan mennie kell. Utolsó napjait éli ezen a földön, csukott szemmel lélegzik.
Én
Ha a legelején érettem volna, mit jelent élni. Elpazaroltam az összes megváltásom.
Senki-földje az enyém. Ha bántani akartam, nevettem, s halk elégedettséggel keltem.
Még nem tudom, hogy sokat jelentett számomra vagy csupán eltitkolhatatlan emlék marad.
Ő
Emlék: semmit nem jelentett. Volt, van, lesz – az elmúlás felszálló nélküli állomás.
Alkalommal újrakezdi. Mind egyedüli, fénytakarásban.
Aztán tudott Rólam.
A teremtett az alkotója ellen lázad, de nem felejti. Fogékony hívására.
Én
Hazudnék, ha arról szólnék, ami megtörtént. Köztük az ártatlanság gondolata.
Lüktető pulzus, hidegében ázó test, végül a visszakövethetetlen hasadás.
Csont, inak, és illúzió Róla. Mostantól rengeteg dologról nem beszélhetek.