Finta Éva
Komppal a Tiszán
A kompról visszanéztem még a partra
a homokpad szakadt husára láttam
a rétegelt iszap lemezkeképpen
csíkokat vésett a folyó falába.
A partot lépett vizek nyoma ez
mi két oldalról mostan keretez.
A megtisztult folyó mocskát kidobta
lerakta lábunk elé szennyiszapnak
s hiába bámulom lemezkecsíkos
rajzát a part homok- s iszap-husának
már benne van a látványban a csend
mint Kharón könnyű sajkán odalent.
Míg átdohog a komp a túlsó partra
még megvillan a Tisza-mélyű égen
a bizalom, hogy élni fog az élő
a tűz, a víz, a szél, a Nap örökre
helyén marad, táplál és nem hagy el
és újratermelődik, mint a tej.
Finta Éva
Külön-valóság
külön van a szék amin ülök
s külön vagyok én aki ülök
külön van a vers amit írok
és külön van a toll a papírok
külön van a szék meg a zene
bár mind a kettő velem lenne tele
és külön van a mező meg a tücsök
bár bennem ez a kettő közös csücsök
és külön van a van meg a lehet
és külön van mi már megesett
s ha befogadni képes vagyok:
hát külön vagyok én aki vagyok
s bár gyűjtőlencsém görbe tükre
a befoghatót mind begyűrte
és kerekíti kerek képbe:
de külön van a tükör képe
mert külön van a vers amit írok
attól amit meg nem írok
miként külön van a szék amin ülök
és külön vagyok én aki ülök
mert külön vagyok én meg a század
én nézem őt ő elfordulva lázad
és külön van a vers irodalom
és külön vagyok én aki írom
külön van a kultúra s a világ
a kultúrált lét is külön van nahát
mint külön van az epe meg a vese
és külön van a hús meg a levese
hát külön vagyok én meg a titok
s csak kapuk vannak amiket kinyitok
Pásztor Attila
Részeg éj
Pásztor Attila
Az utóvéd
Fedezék-falvak, elhagyott állások,
Itt tagja vagyok a felső tízezernek…
Középosztály alsó széle-közepén
Jelentek mellétett kagylójú csendnek,
Hogy: tetemre hívom ezt az országot,
A Kárpátok fojtó őspasszívumát,
Nézni a jövedelmezni tört létet:
Tereptárgy, min átlánctalpalt a világ.
Csoda, hogy élek, hol elveszni hagytak,
Gondolták: teknőmmel sírom is ásom.
Vagy megássa helyettem balsorsjegyem,
Káros szenvedélyem: magyarságom.
Tusnády László
Vágta a jégkristályos időben
Prüszköl a ló, tejutak kavarognak a csönd-fodor égen.
Könnyű pára inog, csak a dermedező liliom sír:
pusztul a tiszta virág, jégkesztyű ránehezül majd,
ráül a köd, haragos szél zendül, a nóta zokogja
a volt szép tavaszok fakuló hírét. Ne feledd el!
Hárfa legyen szíved, viharok dala már le ne bírja!
Zeng szilajon, hogy megmarad az, ami hajdani szép volt!
Sárkány-szárnyakon elleng már a cifra idő is;
ím, kiperegnek a lét magvai, fájva enyésznek,
ám kürtös tavaszon feltámad a sárba kihullott.
Prüszköl a ló, tejutak kavarognak a csönd-fodor égen;
s fellobog az örök úr csillag-szép fáklya-világa.
Giovanni Bertacchi
Az Alpok
Zöld lejtők, rétek – nyájak itt legelnek,
a messzeségből íme visszajöttem;
az örök jégnek, zengő gyors vizeknek
szívből fakadó hangomon köszöntem.
Ahol ülök, titkok elém merednek,
nevet a fényes ég, bár néma csöndben;
ahol ülök, a szívben elerednek
a gondolatok, béke leng fölöttem.
Hó és fenyő vegyül a hegyi láncon,
ahogy az Alpok tágan elterülnek,
s merész ív völgybe hajlik, törve mélyül.
Vándor felhő a csúcsról csúcsra térül,
s örök nyugvásba fény-csíkok kerülnek,
ott izzanak a zafír ragyogáson.
(fordította: Tusnády László)
Nagy György András
Útravaló
Te vízesés, te árva
Rohanj az óceánba
Barna, kócos, vad csikó
Te folyton elszabaduló
Földmagjába ásott kút
Tőled indul minden út
Ághegyen maradt levél
Dacos dalra hív a szél
Hosszában meghasadt faág
Rügyet rak rád a nagyvilág
Te ősöreg, te csecsemő
Te mindent elvesztegető
Maradj, ha tudsz, menj, ha kell
Miránk az Isten se figyel
Nagy György András
Döntetlen
Ült a konyhában és cigarettázott. Torkában már vibrált a keserű íz, s gyomra úgy húzódott össze, mint a tűztől megriadt vadállat. Nézte a pókhálókat a fal és a mennyezet találkozásánál. Rajzolatukat mintha tussal húzták volna ki. Átkozott, aljas por! Táncol a napfényben, de mindenre szürkén rátelepszik.
A szobában megcsörrent a telefon. Tudta mi következik. Bocsánatkérés zavaros háborgással, ígéretek – és talán némi öniróniára is futja, amikor kimondja: most már tényleg, a szép emlékek felidézése azzal, hogy ez nem zsarolás, és ha nagyon muszáj, akkor egy kis férfisírás is. No, és talán egy újabb szomorú történet papáról és mamáról, ami annyira olyan, hogy eddig szégyellte elmondani. Egy újabb történet, ha még képes egyáltalán az az alkoholtól málló agy új meséket csiholni.
A telefon csörgött, hosszasan csörgött. Az üzenetrögzítőt kikapcsolta. Most még néhányszor hív, mindannyiszor kivárja a foglalt jelzést, aztán amikor a felénél lecsapja, mára befejezte. Holnap itt lesz az ajtó előtt, besusog a réseken: “Nem akarok dörömbölni, nem akarok kiabálni, nem akarok botrányt csinálni…” Akkor talán megszánja. Megszánja, mert abban az aprószemű, bőr alá mászó esőben is hazacipelte a kuka mellől a borzas, fehér cicát, és a rettenet nyarán, amikor egy éjszaka a konyhát teleszórta az edények cserepeivel, azon a nyáron is felszedett egy szőrcsomót, amiről csak otthon derült ki, hogy kiskutya.
Megszánja. Önzésből. Mert szüksége van rá. A cigaretta hamuja az ölébe esett, nézte, nem söpörte le. A falon, a háta mögött az óra: az infarktust kapott idő mégis szabályos szívzöreje. Hozzá a kísértet: a félig nyitott ablakon beáramló szél csikordította rozsdás függönykarikák.
Mozdulj meg, állj fel, tegyél egy kazettát a magnóba, várd ki az éjszakát, csapódj egy társasághoz, fonj magad köré védőhálót a kocsmák emberhang-foszlányaiból, a szeszben oldódó lekek kigőzölgéseiből! Homeopátia…
Kislány korában elhatározta, hogy fiú lesz. Mert a fiúknak minden könnyebb. Nem kötelező feleséggé és anyává válniuk. Az anyu könnyei, idegességei, az a soha ki nem mondott, a levegőben mégis ott lebegő, fullasztó, egyszerre igaz és egyszerre hazug szó. Fiú akart lenni, aztán azok a vércseppek kérlelhetetlenül közölték vele: ez itt a Föld nevű végállomás. Akkor lopódzott belé a gyűlölet, a céltalan, csapongó, tartalom nélküli elfojtott sikoly.
Már nem figyelte a telefont. Rágyújtott egy újabb cigarettára. Az árnyak játékát nézte a konyhaasztalon. Ahogy a függöny lebegett hullámozni látszott minden: börtönbe zárt tenger.
Soha nem volt belé szerelmes. Csak szerette, tisztelte, bálványozta, tanulni akart tőle. Segíteni akarta – eldöntötte, hogy ez lesz a sorsa. Ez lesz a sorsa, mert egy olyan nő, mint ő nem kell senkinek. Ezért el is riasztott mindenkit: mindent akart, maga sem tudta hogy mit akar, azt tudta, hogy kicsoda ő, saját magára sem ismer rá, így hogy ismerhetne rá bárkire, hogy tudná megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, mert nem kell kiismerhetetlen szabályú játék, nem kellenek a rablánc-simogatások, nem kell, hogy újra szárnyaljon a lelke, mert megint csak csapdába esik, vergődni fog, miközben eljátssza, hogy mégis milyen jó…
Nem, már ez sem kell. Nem engedi be sem holnap, sem holnapután. Inkább kiszáll. Felállt, kiment a fürdőszobába. Kinyitotta a kisszekrényt. A gyógyszeres üvegeket nézte. Visszament a konyhába, bezárta az ablakot és a gáztűzhely elé állt. Aztán fogott egy kést, bement a szobába. Megtapogatta a hegyét. Kiserkent a vére, fájt.
Ült az ágyon és az ujját szopta, mint gyerekkorában.
Martinák János
Létezés…
Elsodorja az ember életét
A létezés csillag-folyója.
Felizzik, majd átadja a fényét,
És kihunyva hullámzik tova.
Tekintetedtől újra felizzott
Az elhalni készülő parázs.
Kinyílik felettem a kék égbolt,
S fellobbannak előttem a fák.
Kiktől féltem, simogatni vágyom,
Gyermek kacag, s megrendül a lég.
Remegek, mert e fényárban fázom…
A sóvárgás vágya húz feléd.
Martinák János
Végül
Felizzik a fehér hó a tájra,
fáról huppan,
és a szürke ég alatt örül.
De láng villan hirtelen a tájra.
Köd indulna,
s eloszlik a nedves fák körül.
Kéket lehel a nap rá a hóra,
sárgát parázslik a ház fala,
s a villanó fénytől átragyogva
meghökken a hideg ablaka.
Rögre buggyan a föld izzadása.
Folyón a hab a nyárról fecseg.
Metszőkésért sír a barack ága,
felduzzadó álmáért remeg:
szomjas gyerek tépi le gyümölcsét,
és szürcsölve jót harap belé.
A meleg nap borzolja kis fejét,
s rózsás ujján csorog le a lé.